Bangó Margit Adorjánon a VIII. Hurka- és Kolbászfesztiválon délután fél ötkor lépett a közönség elé, de a nagy sátorban már jóval előbb egy gombostűt sem lehetett leejteni, mert a közönség soraiban annyian szorongtak, várva nagy szeretettel a Kossuth- és Magyar Örökség díjas előadóművészt. A magyar Aretha Franklin, ahogy elmondása szerint Amerikában emlegették, és valóban nagyon találó és ráillő az átkeresztelés, a koncert után szívesen fogadta a Magyar Szó csapatát egy interjú erejéig. Nem kellett biztatni, nyomban a fellépés után csak úgy ömlött belőle a szó:
Fotó: Gergely József
– Vásárosnaményból indultam egy nyolcgyerekes családból, anyai és apai részről is muzsikusok voltak az őseim. Érthető, hogy így a vénánkban volt a zene. A fiútestvéreim mind zenészek lettek, én meg énekesnő, úgy mint drága édesanyám, aki nagyon büszke volt rám, az apám meg szinte sohasem tudott meghallgatni, mert ahogy felcsendült a hangom a rádióban vagy a televízióban, abban a pillanatban elkezdett zokogni, és kirohant a szobából. Annyira elfogult volt a drága. Zenészember lévén tudta értékelni, amit csinálok. Az ő kislánya, az a szegény kislány, aki Vásárosnaményból indult és eljutott a New York-i Carnegie Hallig.
Mikor kezdődött a karrierje?
– Több mint 50 évvel ezelőtt 16 éves voltam, amikor bekerültem a Magyar Rádióba, akkor készült az első felvételem, és 17 éves koromtól folyamatosan énekelek egészen, hál’ istennek, a mai napig. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Amikor bementem a stúdióba, alig több mint 16 évesen, nagyon meg voltam szeppenve. Előtte, alkalmi áruházban egy rendkívül egyszerű kis ruhácskát vettem magamnak 40 forintért. Kukucskáltam, leskelődtem, hallgatóztam a stúdió ajtaján, hogy mit csinálnak a többiek. Láttam a stúdióba érkező énekeseket, ahogy jönnek-mennek kottával a kezükben, skáláznak, nagyon elegánsan, és készülnek a felvételezésre. Szerényen meghúzódtam egy sarokban, és egyszer csak szólítottak: Szabó Margit, mert ez a becsületes nevem. Akkor még így hívtak, jöjjön be a stúdióba. Meg kellett mondani, hogy hívnak, mit énekelek és milyen hangnemben. Olyan lámpalázam volt, hogy azt sem tudtam mi a nevem, nemhogy megszólaltam volna. Amikor az üvegfal mögül már kopogtatva harmadszorra szólítottak fel, hogy énekeljek valamit, mert ha nem, akkor hagyjam el a stúdiót, hiszen sokan várnak még odakint, még mindig nem jött ki hang a torkomon. Ekkor Boros Lajos bácsi jött oda hozzám, és ezt mondta:
„– Margitkám, kislyányom, te vagy az egyetlen roma lány, aki itt énekelhet, ne hozz ránk szégyent. Híres muzsikos családból származol, kezdj el már végre énekelni.
– De hát semmi sem jut eszembe, Lajos bácsi.
– Ne törődj vele. Valamit, bármit énekelj, mi majd kísérünk.”
Így történt, és megszólaltam. Milyen érdekes a sors, hogy Lajos bácsival együtt vehettük át a Kossuth-díjat, ő is ugyanakkor kapta meg, amikor én, és az első külföldi turnénkra is együtt mentünk Olaszországba, s később is nagyon sokat dolgoztunk közösen. Összefonódott a sorsunk.
Amint látom a mostani fellépéséből, az akkori lámpaláz mára már elmúlott.
– Akkor borzasztó lámpalázas voltam nagyon sokáig. Ez az első fellépés után kirohantam a stúdióból, és azt mondtam, hogy én ide többet nem jövök. Majd három nap múlva érkezett a levél, hogy „az ön próbafelvételét a Magyar Rádió és Televízió zésítette”, azt sem tudtam mit jelent, ami persze annyit jelentett, hogy külföldi és magyar rádiók egyaránt elfogadták és sugározhatták az akkor készült felvételt, ami a mai napig megvan a Magyar Rádió archívumában.
Mit énekelt?
– Nem tudom! Bevallom őszintén, soha sem hallgattam meg. Nem mertem.
Pedig ez a rádió stúdiójában elénekelt nóta indította el azóta folytonosan felfelé ívelő pályáját.
Fotó: Gergely József
– Igaz, nem sokkal az említett felvétel után meghívtak három hónapra Brüsszelbe vendégszereplésre, amiből öt év lett. Majd ezután bejártam a nagyvilágot. Különböző zenekarokkal turnézhattam, és természetesen a legnagyobb cigányzenekarral, 1990-től a 100 Tagú Cigányzenekarral működhettem együtt, a szólistájuk lettem és maradtam a mai napig, is az örökös szólistájuk. Ez így gyorsan elmondva nagyszerű sikertörténetnek hangzik, de nem volt mindig rózsákkal kihintve az utam. Nagyon fontos volt a megbízhatóság, a kiszámíthatóság, a korrektség, amihez én mindig tartottam magam, és természetesen nem ártott egy kis tehetség is, ami remélem párosult és a kommunikációs készség is jól jött. Mindig nagyon pontos ember voltam, és maradtam a mai napig. A fiataloknak gyakran Bangó Margittal példálóznak, hogy így kell a szakmához viszonyulni, nem szabad késni, komolyan kell venni minden meghívást, és professzionálisan viszonyulni a fellépésekhez. Csak így érdemes és kell csinálni. A közönség mérhetetlenül hálás ezért és a szeretetével bizonyítja azt a nagy tiszteletet, amit irányomba érez, amit én igyekszek viszonozni. Nekem természetes, hogy a szívemen kijön a torkom minden áldott alkalommal, teljesen mindegy számomra, hogy egy faluszéli kis étteremben lépek fel, vagy egy szabadtéri színpadon, esetleg a Carnegie Hallban. Bárhol a világon, mindig és mindenütt ugyanaz vagyok, aki voltam. Vásárosnaménytól eljutottam Japánig, Kínáig, Oroszországba, Amerikába, Kanadába, Guatemalába, bejárhattam a világot keresztül-kasul, Isten kegyelméből, de számomra mégis a Kossuth-díj és a Magyar Örökség díj a legkedvesebb. Hallatlanul jólesett és esik, hogy nemcsak külföldön ismerték el a tudásomat és az emberségemet, az egyszerűségemet, hanem elsősorban az én drága kis hazámban is. Olyan boldog a szívem, amikor a határon túli magyarsághoz mehetek Szerbiába, Erdélybe, Ukrajnába és Szlovákiába. Azt a szeretetet, amit ott kapok tőlük, tőletek, semmi se pótolja. Istenem, ezért érdemes élni, engem ez éltet, az emberek szeretete. Jöhet vihar, hó, probléma, betegség, bármi az életben, nálam voltak is viharok rendesen, sőt hurrikánok, de mindig az adott erőt, hogy az emberek mérhetetlen szeretete vett körül. Az, hogy nekem itt kell lenni, énekelni, és azt, amit én nyújtok az embereknek, nagyon is meghálálják.
Tapasztalta, hogy Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben is ugyanazokat a nótákat, dalokat szeretik, hallgatják és kérik a magyarok?
– Igen. Így van, mindent ismernek. Mindenütt ugyanarra szeretnek mulatni a magyarok. A négyéves gyerektől a 104 évesig, hasonló repertoárt várnak el tőlem. Azért a közönségtől függ, hogy adott helyen mit éneklek éppen. Figyelem a hangulatot, és ahhoz igazítom a dalokat. Most itt Adorjánon sem voltak benne az utolsó számok a programban, hanem én változtattam. Magyar nóta nélkül nem mehetek el sehova. A magyar embernek magyar nóta kell, mindegy, hogy hol él. Igyekszem a mi magyar népzenei kultúránkat, amit világszerte elismernek, büszkén képviselni, és ebben a szellemben énekelni.
A Bubamarát csak itt Szerbiában adja elő a közönségnek, vagy máshol is?
– Amióta láttam a filmet és hallottam Boban Markovićot muzsikálni, akit imádok, azóta repertoáron tartom ezt a dalt. Először megnéztem a filmet, kétszer meghallgattam a muzsikát, és azt mondtam, hogy menjünk be a stúdióba, és vegyük fel a dalt. Van ennek már lassan 10 éve, s azóta műsoron tartom, néha zárószámként, máskor előbb eléneklem, követelik az emberek, szinte elvárják tőlem. De vannak más számok is, mint pl. a Nem tudom az életem hol rontottam én el, vagy a Halk zene szól az éjszakában, esetleg az Énnálam egy boldog óra nagyon ritka vendég, és sorolhatnám még tovább, amelyeket folyamatosan műsoron kell tartanom, mert a közönség kéri tőlem.
Adorjánon is elhangzottak ezek a dalok.
– Természetesen, mert ilyen volt a hangulat, és csodálatosan éreztem magam. Borsos Csabának gratulálok a nagyszerű rendezésért és a fesztivál ötletéért, meg a kitartásért, hogy ennyi idő óta folyamatosan megrendezik, és ilyen sok embert tudnak összehívni ebbe a Tisza-menti kis faluba.
