A legtöbb gyerekekkel és szülőséggel kapcsolatos platformon egyre ritkábban találkozni a hiszti kifejezéssel, ha a kisgyermekek szélsőséges viselkedési formáiról van szó. Inkább szokás érzelmi kitörésként utalni arra a jelenségre, mikor gyermekünk váratlanul és látszólag ok nélkül, vagy éppen okkal üvöltve fetreng a földön és nem hajlandó semmiféle együttműködésre vagy kompromisszumra. Mi nők azonban nem akkor találkozunk először a hiszti fogalmával, mikor dackorszakba lép gyermekünk. A társadalom szereti gyermek nélkül is (és tegyük hozzá, indokolatlanul) ránk aggatni ezt a viselkedésformát, így próbálva megvonni tőlünk érzéseink jogosságát. Mert tulajdonképpen ez történik, mikor egy érzelmi kitörést, vagy érzelmeink higgadt, esetleg kevésbe hidegvérű közlését egyszerűen csak hisztinek bélyegzik. Hiszen általánosan elterjedt vélekedés, hogy az egyik legjobb ellenszer a hisztire éppen az, ha nem veszünk róla tudomást. Ám ezzel nem pusztán a viselkedésformát ítéljük el, hanem a hozzá kapcsolódó sokszor negatív, súlyos és igen összetett érzéseket is. Felnőttként sem könnyű elfogadni, ha érzéseinket nem veszik komolyan, s támogatás, megértés helyett csak keresztülnéznek rajtunk. Képzeljük hát el, mit érezhet vagy milyen következtetéseket vonhat le egy kisgyermek, aki még nem rendelkezik az önkontroll bonyolult képességével, ha heves érzelmeire elfordulással, elzárkózással reagálunk? Mit üzenünk neki azzal, ha éppen élete legfelkavaróbb és legérthetetlenebb pillanataiban keresztülnézünk rajta, nem veszünk róla tudomást, esetleg még meg is büntetjük azért, ahogyan viseli magát?
Azt leszögezhetjük, hogy felnőttként is rosszulesik, ha ahelyett, hogy érzéseink és aggodalmaink vagy éppen félelmeink megértő fülekre találnának, válaszként panaszainkra csak annyit kapunk „már megint ez a hiszti”. Természetesen oka van annak, hogy csalódottságot, dühöt érzünk, mikor érzéseinket, reakcióinkat hisztinek titulálják, hiszen ez azt jelenti, nem vesznek bennünket komolyan. Hiszti címszó alatt érzéseink elveszítik létjogosultságukat, nem tűnnek sem igazinak, sem érvényesnek, sem indokoltnak, mert „ez csak hisztéria”. Mikor a hisztiző gyereket rakjuk ugyanebbe a skatulyába, akkor tulajdonképpen érvénytelenítjük az érzéseit, amelyek meglehet nem jogosak – hiába az őrjöngés, nyáron nem eshet hó –, ugyanakkor az ő szemükben, az ő fejükben teljesen megalapozottak. Nekünk felnőtteknek pedig illene komolyan venni az egyébként helytelen viselkedésük mögötti igenis életszerű, sőt szükséges érzelmeket. Legalábbis ezt javasolják a szakemberek. A baj csak az, hogy a képlet nem egyszerű. Nincs bevált recept. Nincs részletes útmutató, mit is tegyünk pontosan. Én is voltam ebben a cipőben, én is néztem keresztül a visítva tomboló gyerekemen, mert jobb ötletem már nem volt, hogyan is csillapítsam azt az őrületes lelki vihart, amit rám zúdított. Kemény egy éve tapossuk a dackorszakot, de a mai napig nincs okos tanácsom vagy praktikus tippem arra, mit tegyünk, ha a gyerek a földre veti magát. Egyszerűen fogalmam sincs. Azzal nyugtatom magam, hogy nem vagyok ezzel egyedül, s közben próbálok nagyon elnéző lenni magunkkal, mint szülőkkel szemben, mert lássuk be, ezek a szituációk senkit sem érintenek jól. Mert általában próbáljuk kihozni a legjobbat a helyzetből. Megpróbáljuk megnyugtatni gyermekünket úgy, hogy közben mi magunk sem őrülünk bele abba a keserves tizenöt-húsz percbe, amíg elcsendesül a bennük tomboló vihar.
Szankcionálható-e a helytelen viselkedésforma?
Minden szülőben felmerülhetett már a kérdés, hogy jó, de ha nem akarunk a hagyományosan elterjed hisztit kezelő módszerekhez folyamodni, akkor mégis mi a fenét csináljunk? A válasz egyáltalán nem egyszerű. Szemben szüleink és nagyszüleink tanácsaival, a mai modern gyermekpszichológia azt vallja, egyáltalán nem tanácsos üvöltő, keservesen síró vagy éppen sikítozó gyerekünket hideg zuhany alá állítani, nyakon önteni egy pohár vízzel, netalán más módon fizikailag bántalmazni miközben érzelmileg éppen a teljes összeomlás szélén áll. Ez ugyan elnémíthatja gyermekünket, a beállt csend azonban csak látszólagos megnyugvás. A gyermekünk ilyenkor nem azt tanulja meg, hogy nem szabad üvöltve tiltakoznom, mikor valami számomra nem megfelelő. Bár elnémul, az érzelmi vihar még tombol benne. Valójában hosszú távon csak azt fogja megérteni, hogy mikor félelmet, frusztrációt, bizonytalanságot érez, vagy éppen közelségre lenne szüksége, amit nem kap meg, s ezért tiltakozik, hát azt jobb elhallgatni, elrejteni, mert nem kívánt reakciót vált ki környezetéből. Azt tanulja meg, hogy nem feltétlenül számít, ha neki valami nem jó, nem feltétlenül érdekel másokat az, hogy ő mit akar. Ezen a ponton tekintsünk egy kicsit magunkba, s nézzük meg, mi vajon megtanultunk-e felnőtt korunkra számunkra megfelelő határokat húzni magunk köré? Tudunk-e nemet mondani, merünk-e saját igényeinkre, szükségleteinkre prioritásként tekinteni? Az érzelmi kitörés helyes kezelése borzasztó fontos lecke az életből. Gyermekünk az ő tombolására adott válaszreakciónkból tanulja meg, hogyan tekintsen a nehéz érzésekre, s hogyan kezelje azokat. Tőlünk tanulja meg, hogyan húzza meg maga körül azokat az igenis fontos határokat, melyek elengedhetetlenek saját testi és lelki épségéhez. Feltéve, hogy jól csináljuk.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy nem kell korrigálni az érzelmek körüli viselkedést. Tisztában vagyok vele, sőt, szülőként tapasztalom, hogy nincs kellemetlenebb és borzasztóbb élmény, mint egy hisztiző gyermekkel végigvonulni az utcán vagy a szupermarketben. Tehát a kérdés nem az, korrigáljuk-e egyáltalán a viselkedését, mert a válasz erre a kérdésre természetesen igen. A hangsúly inkább azon van, hogyan próbáljuk korrigálni a helytelen viselkedést (a tombolást, üvöltést, fetrengést, a sikoltozást). A legfőbb cél ilyenkor, hogy ne érvénytelenítsük a bennük tomboló érzelmeket. Próbáljuk megérteni és elfogadni, hogy igenis borzasztó érzés lehet egy kétéves számára, ha ő éppen az augusztusi forróságban vágyik hóra és szánkózásra, márpedig ez lehetetlen, abból az egyszerű, ugyanakkor számára még érthetetlen (!) oknál fogva, hogy nyáron, harminchat fokban nem eshet hó. Higgyük el, a kétéves nem érti, miért nem valósulhat meg akaratának tárgya. Ilyenkor a viselkedése mögött nem az van, hogy szándékosan értetlen, s direkt bosszant bennünket. Tehát, ha dühös és mérgében megüt bennünket, ne testi fenyítéssel (tehát, mondjuk szintén ütéssel) reagáljunk. Ne feledjük, próbálunk példát mutatni. Fogjuk meg a kezét, vagy húzódjunk el, és biztosítsuk róla, hogy átérezzük dühét, rendben van, hogy dühös, szabad dühösnek lenni, de (!) a verekedés, ütlegelés egyáltalán nem helyén való és nem is fogjuk megengedni. Felnőttként látnunk kell a helytelen viselkedés mögötti csalódottságot, dühöt, s ezeket az érzéseket kell csillapítanunk – mondjuk együttérzéssel. De erről, legközelebb többet mesélek.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
