Az előző írásunkban a dackorszakukat élő kisgyermekek egyik legbosszantóbb viselkedési formájáról, a hisztiről, avagy mai barátibb elnevezése szerint az érzelmi kitörésekről volt szó. Azzal fejeztünk, hogy az érzelmi kitörések csillapításában fontos eszköz lehet az empátia, azaz együttérzés, mikor is biztosítjuk gyermekünket arról, hogy legyen is a hiszti tárgya bármennyire alaptalan, a benne dúló érzelmeknek attól még van létjogosultsága. Lássuk be, a képlet sajnos nem ennyire egyszerű. Hiszen, ha az együttérzés önmagában elég lenne a masszív érzelmi kitörésekkel járó kínos és sokszor igen bosszantó viselkedésformák megszüntetéséhez, mint amilyen az üvöltés és a földön fetrengés, akkor nem lenne túl sok hisztiző gyermek ezen a világon. A helyzet viszont az, hogy szinte minden kisgyermekes családot érint az a kellemetlen mérföldkő a gyermek életében, amit a dackorszak jelent – vagyis az az időszak, mikor felfedezik és gyakorolni kezdik saját akaratukat. A probléma nyilván éppen az, hogy pusztán az együttérzés nem elég. Kezdjük talán azzal, hogy az empátia fogalma éppen annyira bonyolult egy kétéves számára, mint azok az érzések, melyek a helytelen viselkedést alapvetően kiváltják. Hogyan is érthetné meg a zaklatott állapotban lévő kétéves, mi az az együttérzés, mi az, hogy valaki dühös vagy csalódott, mikor – visszatérve kedvenc motívumomhoz – azt sem érti, miért is lehetetlen az augusztusi hóesés? Elmondhatjuk tehát, hogy bár az empátia elengedhetetlen a hiszti megfelelő kezeléséhez, önmagában nem nyújt azonnali megoldást a szülők problémájára, vagyis a hangos és látványos érzelmi viharra. Nézzük, milyen tanácsok jönnek velünk szembe nap mint nap a dackorszak navigálására, s azután nézzük azt is, mi a valóság.
Hidegzuhany vagy pozitív fegyelmezés?
Sokszor hallottam történeteket baráti körben, na és persze a családban arról, ki hogyan kezeli a hisztiző gyermekét. Nem kellett sok idő, hogy felismerhetővé váljanak az ismétlődő hiszti kezelésének motívumai. Az egyik leggyakrabban előforduló javaslat a jól ismert hidegzuhany vagy éppen egy pohár víz arcba löttyintése volt – velem legalábbis ez a „jótanács” jött szembe legtöbbször. Rengetegen esküsznek rá, mondván, azonnal megszünteti a hisztit – legalábbis, ami a gyermek belső érzelmeinek a kifelé vetülő részét illeti, tehát az üvöltést és a fetrengést. Egy másik javaslat szerint pedig érdemes ilyenkor egy külön helyiségbe csukni a tomboló gyermeket, és magára hagyni, elhatárolódni tőle, amíg le nem higgad – vagy kárt nem tesz valamiben, esetleg önmagában, ami újabb szintre helyezi az egész szituációt, s nem biztos, hogy a kívánt hatást eredményezi.
A radikális módszerekkel szemben a gyengédséget és empátiát előnyben részesítő hisztikezelési javaslatok állnak. Manapság már egyre több szülő igyekszik pozitív fegyelmezést alkalmazva, úgymond gyengéden nevelni gyermekét. Ez azt jelenti, hogy a büntetés és megszégyenítés helyett a kapcsolódáson, kommunikáción és következetességen van a hangsúly. Az ilyen irányzatok szülhették a hiszti kezelésének szelídebb formáit. Gyakran elhangzanak olyan javaslatok, mint az, hogy szó szerint ereszkedjünk a gyermek szintjére, üljünk vagy guggoljunk le mellé, így biztosítva őt támogatásunkról és együttérzésünkről. Javasolt nem magára hagyni a tomboló gyermeket, bár azt megjegyzik, hogy vannak olyan dacolók, akik éppen azt igénylik, hogy tartsuk a tisztes távolságot. A tanácsok között szerepel az is, hogy ilyenkor „hangosítsuk ki” a gyermek érzelmeit, vagyis mondjuk el mit érez, adjunk neki szavakat ahhoz, hogy idővel kifejezhesse (lehetőleg csendesebben és kevésbé látványosan), mi is zajlik éppen benne.
Aki pedig egyik oldallal sem tud igazán azonosulni, annak leginkább az arany középutat javasolják, vagyis a ne vegyél róla tudomást módszert. Egyesek szerint a hiszti addig hangos és feltűnő, amíg van közönség, amíg a viselkedés kivált valamilyen reakciót. Így hát, ha nem reagálunk rá, valószínűleg rövid időn belül abba is marad a nagy hadakozás. Ha pedig ez sem válik be, érdemes megpróbálni az érzelmi kitörés elé menni, tehát megelőzni a bajt – de lássuk be, ez sem lehetséges minden alkalommal.
Honnan tudjuk mi a jó választás?
Legyen szó bármelyik módszerről, válasszuk is bármelyik utat, a helyzet az, hogy egyáltalán nem garantált a siker. Nincsen jól bevált, hibapont nélküli hisztiellenszer. A szakvéleménynek azonban határozott állásfoglalása van arról, melyik oldalra is teszi le a voksát. Jelen felállás szerint ugyanis a radikális hisztikezelési módszerek, mint amilyen a hidegzuhany és a büntetés tényleg csak tüneti kezelést biztosítanak, a valódi feladatot nem látják el – ami ugye az lenne, hogy gyermekünk megértse és megtanulja szabályozni a benne tomboló érzéseket. Egy pohár vízből, hidegzuhanyból, vagy a szobájába való bezárásból idővel csak azt fogja leszűrni, hogy a benne dúló érzéseknek nem szabad hangot adnia. Hiszen a kicsi gyermek tulajdonképpen ezt teszi – hangot ad csalódottságának, dühének, félelmének. Mivel a dackorszakát élő gyermek sok esetben még híján van a megfelelő szavaknak, hát azt a kommunikációs csatornát választja, mellyel biztosan felhívja magára a figyelmet, amellyel biztosan a felnőttek tudtára adhatja, hogy most éppen nincs túl jól, valami bántja. Persze az a kérdés is teljesen jogos, vajon jobban működnek-e a hiszti kezelésének szelídebb változatai, mint a radikális megoldások?
Az, ahogyan az ilyen érzékeny helyzetekre reagálunk nagyban függ attól, hogy állunk mi magunk az érzelmeink szabályozásával – hiszen, ha türelmünket vesztjük az üvöltő gyerekünkkel, akkor nyilván dolgunk van még azon készségünkkel, hogyan tudjuk kezelni a környezetünk frusztrációit és mit kezdünk azok ránk gyakorolt hatásával. Gyakran egyszerűen csak arról van szó, hogy megszégyenülve érezzük magunkat gyermekünk viselkedése miatt, félünk az ítélkezéstől, hogy környezetünk esetleg pálcát tör felettünk, és reflexszerűen nyúlunk a radikális módszerekhez, pedig hosszú távon lehet megfelelőbb és kíméletesebb lenne valamilyen szelídebb formát választani. Ha bizonytalanok vagyunk, tépelődünk, mit is csináljunk tomboló gyermekünkkel, talán tényleg az együttérzés segíthet a legtöbbet a döntéshozásban. Képzeljük magunkat kicsit a gyermekünk helyébe, még akkor is, ha felnőtt szemmel irracionális okból tombol. Mire lenne szükségünk, ha mi éreznénk csalódottságot vagy félelmet, esetleg dühöt? Egy pohár hideg vízre a nyakunkba? Nem hinném. Talán jobban esne egy higgadt, türelmes társ jelenléte, akinek jól kipanaszkodjuk magunkat, aki csendben végighallgat bennünket, aki biztonságot és stabilitást biztosít számunkra, s akihez aztán jólesik odabújni, ha már kiüvöltöttük magunkból a rossz érzéseket.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
