Az idén Mészáros Árpád, az Újvidéki Színház társulatának tagja érdemelte ki a Pataki-gyűrű díjat a III. Richárd címszerepének megformálásáért. A délvidéki magyar színjátszás legnagyobb elismerését az előző évadban nyújtott legkiemelkedőbb színészi alakításért ítéli oda a zsűri. Az idei díjazottat az elismerésekről, valamint színészi pályájáról kérdeztük.
Milyen érzés töltött el, mikor megtudtad, hogy ismét jelöltek a díjra, és milyen volt a kezedben tartani a pecsétgyűrűt?
– Tudni kell, hogy minden évben négy színházból jelölnek színészeket a díjra, tehát hozzávetőlegesen 50–55 előadó közül választják ki a nyertest. Ilyenkor nagyon sok múlik azon, hogy ki jelöl, illetve, hogy az elmúlt évadban milyen volt a felhozatal. A jelölőnek is meg van kötve a keze bizonyos szempontból, mivel mind a négy színházból kell jelöltet állítania, még akkor is, ha adott esetben egy színházban négy nagyon erős alakítás volt. Itt kiemelném, hogy véleményem szerint ugyanúgy ott volt a helye a jelöltek között Pongó Gábornak vagy Crnkovity Gabriellának is a sajnos nagyon keveset játszott Idióta című darabban nyújtott alakításukért. Olyanra is van példa, hogy valaki annyira jó volt egy adott évadban, hogy két szerepben is jelölik, ugyanakkor sajnos megeshet az is, hogy az ajánlattevő szimpátia alapján választ. Engem az idén harmadszor terjesztettek elő az elismerésre, és most tudtam legnyugodtabb lelkiismerettel ülni a jelöltek között, mert úgy érzem, hogy a legteljesebb munkát most tudtam adni.
Ótos András felvétele
Természetesen nagyon örülök a díjnak, de ilyenkor mindig eszembe jutnak az Akadémián hallott szavak, melyek szerint nagyon óvatosan kell bánni a különböző elismerésekkel, mert nagyon könnyen elszállhatunk tőlük. Nagyon fontosnak tartom, hogy a díjazás és az értékelés ne változtasson meg bennünket. Ez egyfajta visszajelzés, ami nagyon jó, megerősít a hitünkben, a felelősségtudatunkban, de ennek szellemében kell továbbműködni.
Az idén az Újvidéki Művészeti Akadémia színészhallgatóinak Tízes-díját is te vihetted haza.
– Igyekszem követni a fiatalok és az utánpótlásunk munkásságát, mert nagyon érdekel, hogy ugyanabban a korszakban, amelyen mi már valamennyien átmentünk, ők hol tartanak. Figyelem azt is, hogyan állnak a munkához, ami pontosan látszik egy-egy előadás kapcsán. Nagyon adok a véleményükre, ezért megtiszteltetés, hogy szerintük is én voltam a méltó a Tízes-díjra ebben a felhozatalban. Az idén már a 20. Pataki-gála volt. Ami a műsort illeti, elmondhatom, hogy ennél jobb még nem volt. A programot a másod- és negyedéves hallgatói állították össze minimális dramaturgiai segítséggel és tanári felügyelettel. Remek volt, és azt gondolom, hogyha ilyen kreatív utánpótlásunk van, akkor nem kell félnünk.
Mit gondolsz, miért épp most találtak meg ezek az elismerések?
– A nagyobbik fiam 2016-ban született, azóta olyan belső nyugalmat érzek, ami szakmai téren is egyfajta biztonságérzetet ad. Most már tudom, mi az a felelősség, és ennek szellemében próbálok hozzáállni az egész élethez, úgy a munkához, mint a magánélethez. Ezt egy fél évvel előzte meg az az eset, amikor egy előadás kapcsán tükörbe néztem, és megfogadtam, hogy utoljára engedtem meg, hogy egy darabban ne érezzem jól magam. Meglátásom szerint ez bűn a szakma iránt. Azóta a folyamatok során igyekszem megkedvelni azt a szerepet, amit éppen készítek és kiengedek a kezeim közül. Valójában már előtte is jöttek visszajelzések a szakmától, voltak díjak, de azóta máshogy állok a munkához. Örülök, hogy mások is látják ezt az akaratot és elszántságot.
Mi jelenti számodra a valódi sikert, a szakmai elismerések, vagy inkább a közönség visszajelzései?
– Személy szerint sokkal jobban tudom magam érezni akkor, amikor előadás után a közönséggel nagyon jókat beszélgetek, mint mikor el kell menni egy szakmai kerekasztal-beszélgetésre, és ott meghallgatni a magas futtatású gondolatokat. Ennek apropóján megemlíteném, hogy nemrég voltam egy kanadai turnén, melynek keretében a budapesti Udvari Kamaraszínház előadását vittük el az ottani magyar közösségeknek. Azoknak az embereknek, akik nem találkoznak magyar színészekkel, és ilyen szempontból még áldatlanabb helyzetben vannak, mint a Tanyaszínház során végigjárt kicsiny falvak. Nagyon szeretetteljes fogadtatásban részesítettek bennünket. Mindenki kitárta a lelki fájdalmát, elmondta, mennyire hiányzik az otthon, és hogy mi vette rá arra, hogy elhagyja a hazáját. Mindez pedig összeszövődött azzal, amit az előadás során láttak, megéltek. Nekem igazán jólesik, mikor nem a szakmaiságról beszélgetünk, hanem arról, hogy a laikus nézőben mit indított el egy-egy előadás.
A III. Richárdban a címszereplő egy véreskezű sorozatgyilkos. Mennyire volt nehéz egy ilyen szerepet hitelesen alakítani?
– Azt gondolom, hogy a III. Richárd esetében egy nagyon jó előadásról beszélhetünk. Bízom benne, hogy hasonló sikerek várnak rá, mint az Anna Kareninára. A rendezővel már összhangban voltunk, mivel ez már a második közös munkánk volt. Nyitott volt arra a hozzáállásra, amit elképzeltem, és én is nyitott voltam az ő elképzeléseire. Az Akadémián azt tanították, hogy úgy kell megformálni egy szerepet, hogy belülről építkezünk kifelé. A Richárd esetében ez kettős dolog, mert egyrészt belülről is kerestem a figura igazságát, ugyanakkor kívülről is építkeztem befelé. A görnyedt testtartás nagyon sokat adott hozzá a figura lelkéhez, ami akkor bizonyosodott be, amikor elkezdtük a jelenetek felvázolását a színpadon, és a Shakespeare szöveget sokkal könnyebb volt már úgy mondani, hogy előtte gyakoroltam ezt a testtartást. Onnantól kezdve, hogy bementem a színházba és átöltöztem, felvettem a botomat, meghajlítottam a hátamat, a lábamat és a kezemet, így közlekedtem. Nevettek rajtam, de éreztem, hogy ezt így kell csinálnom, vagy nem lesz annyira hiteles. Az az ember vagyok, aki nagyon szereti a színpadon a „sok” kategóriát, néha át is esek a ló túloldalára, de számomra az az igazán nagy kihívás, ha valaki „sok”-ként tud hiteleset mutatni, és a szerep kapcsán erre törekedtem.
Azt hiszem, szinte minden kisgyerek fejében megfordul egyszer, hogy felnőttként színész lesz, nálad is így kezdődött a szakma iránti érdeklődés?
– Így igaz, nagy többségünknek van egy korszaka, amikor látunk egy filmet, vagy akár egy előadást, ami nagy hatással van ránk, és eldöntjük, hogy felnőttként mi is szeretnék majd ilyen hatásosan, ilyen világot megváltó gondolatokat közölni a nagyvilág felé. Egy idő után persze ez többnyire elmúlik. Bennem is majdnem elmúlt, de azért mindig ott lappangott a szereplési vágy. Igazán akkor kezdett ez kibontakozni bennem, amikor másodéves hallgató voltam a Magyar Tanszéken, és elmentem az Újvidéki Színház Művészklubjába, mert munkaerő kerestetett. Aznap Végel LászlóJudit című darabját mutatták be. Maga a bemutató és az azt követő buli egy meghatározó élmény volt számomra. Jelentkeztem a Diákszínpadhoz, majd a rákövetkező nyáron a Tanyaszínház turnéját is végigcsináltam. Ekkor már egyértelművé vált, hogy szeptemberben jelentkezek az Akadémiára, ahova fel is vettek. Így indult el az én színészi pályám.
Sok darabban játszottál az évek során. Volt-e olyan szerep, amelyik kiemelkedően kedves volt a számodra?
– A kezdeti szakaszban inkább egy-egy előadás volt az, amelynek sokat köszönhetek, mert például az Urbi et Orbival vagy a Turbo Paradisóval tényleg olyan helyekre tudtam eljutni fiatal színészként, ahova talán különben soha. Ott döbbentem rá, mi vár azokra a kollégákra, akik valamit kiemelten jól csinálnak. Láttam azt, hogy milyen önmegvalósítások jöhetnek akkor, ha egy korszakalkotó előadást csinálunk. Ezek nagyon jó élmények voltak. A kedvenc szerepek viszont későbbre datálhatók. Mindenképpen nagyon jó élmény volt Borisz Davidovics szerepe. Az Anna Kareninában alakított Vronszkij szerepéért kaptam eddig a legtöbb díjat, ezért ez a szerep is kedves számomra, valamint Richárdot is szívesen játszom.
Állandó jelenléttel bírsz Újvidék mellett a szerb és a magyar fővárosban is, milyen logisztikai szervezéssel jár mindez?
– Nagy logisztikát igényel a szervezés, egyeztetni kell, ami általában sikerül is, de vannak dolgok, amik egyértelműen prioritást élveznek, ezek pedig az Újvidéki Színház előadásai. A budapesti Udvari Kamaraszínház három előadásában szerepelek jelenleg. Ezek közül egyet szeretnék kiemelni, mégpedig a Sors-kanyart, ami a második magyar hadsereg tragédiáját mondja el a Don-kanyarban. Túl azon, hogy ez egy rendhagyó előadás, egy élő történelemóra is. Ilyen tematikájú darabról nemigen tudunk a Kárpát-medencében. Azt gondolom, szükség van ilyen előadásra, mert ez egy mementó, azért a kétszázezer emberért, akiket a 2. világháború alatt feláldoztak golyófogónak és ágyútölteléknek.
Végezetül mit tanácsolnál a fiatalabb kollégáknak, színésztanoncoknak?
– Azt, hogy őrizzék magukban a gyereket, a gyermeki rácsodálkozást a világra, és sose legyenek megcsömörlöttek. Szeretem látni azt, amikor azzal foglalkoznak, ami nekik fontos, és hogy hisznek abban, amit csinálnak. A tehetség nem minden, elszántság is kell ezen a pályán. Rengeteg áldozatot kell hozni, de mindezekért kárpótolni fogja őket az a sok szeretet, amit majd visszajelzésként kapnak.
