Csonka Balázs óbecsei népi tamburaművész fesztiválok, táncházak, művelődési rendezvények gyakori fellépője, úgy Vajdaságban, mint Magyarországon. A Pendergő tamburazenekar tagja, az együttessel Bácskai Duna mente muzsikája címmel nemrég új lemezt adtak ki, és lemezbemutató koncerteket tartanak. Csonka Balázs emellett tanít is, érdeklik a néphagyományainkra irányuló kutatások, az idén pedig megkapta a Népművészet Ifjú Mestere díjat. A tamburazenésszel egyebek közt arról beszélgettünk, hogy mit rejt ez a kis hangszer, és őt hogyan kerítette a hatalmába.
Hogyan került a zene az életedbe?
– Zenész családból származom, öten vagyunk testvérek. A nagymamám szlovén származású, ott a testvéreivel – ők is öten voltak – zenekarban játszottak. Édesapám nem zenész, nem nyílt lehetősége zeneiskolában tanulni, viszont nagyon szerette a zenét, így mind az ötünket beíratott zeneiskolába. Bevallom, néha úgy éreztük elegünk van, de végül mégis befejeztük, és egyikünk sem bánta meg. A zene mélyen belénk ivódott, jelen volt a család mindennapjaiban, és most is mindannyian foglalkozunk vele. Csonka Ferenc bátyám ismert és elismert prímás, Halmos Béla-vándordíjas, és ő is a Népművészet Ifjú Mestere; Csonka Róbert zongorán, gitáron és harmonikán is zenél, a Csíkos-Pöttyös zenekarban játszik, vidám gyerekműsorokat tartanak; Csonka Ágota zongoraművész és szolfézstanár; Csonka Anikó nem zenél ugyan aktívan, de azért nem hagyja teljesen beporosodni a harmonikáját. Édesapám otthon kialakított egy zeneszobát, tele volt hangszerekkel, amelyeket alkalmunk nyílt megismerni, kipróbálni, és ott gyakorolhattunk is. Sokszor figyeltem Csonka Ferencet a Szökőssel, és Robi testvéremet is az akkori zenekarával gyakorolni.
Mikor szeretted meg a tamburát?
– Óvodásként gyakran azt színleltem, hogy valami pengetős hangszeren zenélek. Talán légi gitár volt, de végül tambura lett belőle. Ehhez képest harmonikára iratkoztam. Nagyon megtetszett ez a hangszer, azzal kerültem be a Fokos Zenekarba. Közben elkezdtem tamburázni is, fokozatosan pedig inkább tamburás lettem, mint harmonikás.
Honnan jött ez a váltás?
– A Fokos Zenekarban más hangszerek iránt is érdeklődtem, harmonikásként erdélyi népzenét játszottam, de amikor alföldi zenéről volt szó, képbe került a tambura. Közben Feri bátyám ajánlotta, hogy barátkozhatnék más hangszerrel is. Hozta is a tamburát, hogy tanuljak meg rajta játszani. Rögtön elkezdtem gyakorolgatni, és még aznap este megtanultam két dallamot.
Ez ilyen egyszerűen ment?
– Aki már tud egy hangszeren játszani, az nem a nulláról indul. Készítettem egy térképet is a hangszerről, hogy melyik hang hol helyezkedik el. Azután egyre többet tamburáztam. Amikor otthon gyakoroltam, az anyai nagymamám sokszor nótázott, énekelt közben. Vajdasági magyar tamburazenék voltak ezek, itteni nóták, a mamám pedig útmutatókat is adott a dallamokhoz. Azt kezdtem érezni, hogy jó úton vagyok, mert ez a mi zenénk. Kérdezgettem honnan ismeri ezeket a dallamokat, ő pedig mesélt nekem arról, hogy akkoriban mire mulattak, milyen zenekarok léteztek, kik voltak a legkeresettebb zenészek. Nekiláttam felvételezni a hallottakat, azután ebből jegyzetet készítettem, majd pedig felkerestem azokat, akikről a mamám mesélt. Elmentem az óbecsei Ferenc Pálhoz is, aki basszprímtamburás volt. Rengeteg történetet tudott, és sok elméleti tudást is átadott. Így folyamatosan összeállt egy kutatási anyag. Ezzel pályáztam a Népművészet Ifjú Mestere díjra.
Kik kaphatják meg ezt a díjat?
– Ehhez egy saját gyűjtésen, kutatáson alapuló, szakirodalmat is használó szakdolgozatot kell írni. Ha az megfelel a szakmai követelményeknek, a jelentkezőket színpadi bemutatkozásra hívják. Nem azért jelentkeztem, mert mindenáron meg akartam szerezni ezt a díjat, hanem azért, mert fontosnak tartottam a kutatási anyagot. Ha már összeállt, megírtam, és lehetőség is nyílt rá, hogy megszerezzem a díjat, akkor azt gondoltam, megpróbálom. Ritkán történik meg az, hogy valaki elsőre megkapja. Többen is mondták, hogy ne lovaljam bele magam. Örüljek, ha második nekifutásra sikerül, de sokkal valószínűbb a harmadik, addig ne is reménykedjek. Minden évben sokan jelentkeznek, most is több mint tíz zenész – köztük vajdaságiak is –, több mint húsz kézműves, több mint tíz táncos. Évente márpedig talán csak öten kaphatják meg a díjat. A jelölteket felterjesztik az illetékes minisztériumnál, és a végleges döntés után, augusztus 20-án vehetik át. Az idén egyedüli zenész voltam, akinek odaítélték. A bátyám, Csonka Ferenc 2007-ben kapta meg. Az is ritka, hogy egy családban két Népművészet Ifjú Mestere legyen. Sokat köszönhetek Feri bátyámnak, hogy egyáltalán bevezetett a népzenébe, irányított a harmonika és a tambura felé is, dallamokat is tanított. Mostanában is szoktunk együtt zenélni, vagy én az ő zenekarával, vagy ő a miénkkel.
A harmonika teljesen háttérbe szorult?
– Nem teljesen. A budapesti zeneakadémián tambura és harmonika szakon tanulok, így még része az életemnek. Elsősorban tamburás vagyok, mert abba fektetem a legtöbb időt és energiát, de harmonikázni is nagyon szeretek és szoktam is. A Pendergőben tamburázok, de néha előkapom a harmonikát is. Lehet egy hangszeren nagyon jól játszani, vagy többön kevésbé jól. Inkább az előbbi híve vagyok, de az nem jelenti, hogy más hangszert nem veszek szívesen kézbe. Más vajdasági és magyarországi együttesekben is közreműködök, harmonikásként és tamburásként is. Szeretek játszani más népzenét is, de azt nem érzem igazán a magaménak.
Milyenek a fellépési lehetőségek? Melyeket emelnéd ki?
– Nemrég ünnepelte a budapesti Liszt Ferenc zeneakadémia a népzenetanszékének tizenöt éves fennállását, és annak ünnepi műsorában zenéltem. Tanárok és hallgatók is muzsikáltak. Számomra nagy megtiszteltetés volt, hogy a tanáraimmal játszhattam. A Pendergő zenekarral Vajdaságban és Magyarországon lépünk fel, táncházakban zenélünk, oktatunk is mindannyian, játszottunk a MÜPÁ-ban is. Rendszeresen visszajárunk a mohácsi busójárásra, ami nagy élmény. Minden utcasarkon tamburazenekar áll, nagyon jó a hangulat, rengeteg embert vonz, és rengeteg a busó. Ráadásul mi fellépőkként megyünk, nem csak kívülállókként, tehát ott vagyunk a sűrűjében, és úgy még jobb. Szólistaként szintén Vajdaságban és Magyarországon tevékenykedem, táborokban is tanítok.
Mennyire mutatkozik igény a tamburamuzsika iránt? Magyarországon úgymond egzotikus hangszernek számít a tambura?
– Mondhatni igen. A vonósok a népszerűek, de azt szeretnénk, ha a tamburazene is teret kapna. Erre mutatkozik is igény, azt tapasztaljuk, hogy mindig egy picit többen érdeklődnek. Ugyanakkor azon is gondolkodok, hogy egyáltalán fontos-e ebbe nagy erőket fektetni, mert a tamburazene mégiscsak a miénk, mi értjük, és mi szeretjük igazán. Az viszont előfordul, hogy egy-egy zenés műsorhoz pont tamburazenekar kell, és ha felkérnek bennünket, az nagyon jólesik. Leginkább mégis itthon mutatkozik igény a tamburazenére.
Hogyan látod, szeretik a fiatalok a tamburát?
– Igen, mert könnyű az alapokat elsajátítani, és azért is jó, mert a kisgyerekek is tanulhatnak rajta játszani. Sokszor azért nem a gitárt választják elsőre, mert a tambura kisebb, egy kisgyereknek sokkal könnyebb megfogni. Azután megszeretik. Itt Vajdaságban egyre többen választják, lányok is. Sok a magyar tamburás is. Nem is fontos hivatásból játszani rajta, az ember bármikor előkaphatja, és zenélhet a kedvére.
Amikor régi felvételeket tanulmányozol, mire figyelsz?
– Azok a népzenészek, akik mélyebben tanulmányozzák az elődeink zenéjét, tudnak kiragadni momentumokat, és azokat eljátszani. Szem előtt kell viszont tartani azt is, hogy ők se mindig egyformán zenéltek. Például más intenzitással játszott a muzsikus, ha fáradt vagy beteg volt, jobban zenélt kipihenten. Fiatalon talán bizonyítani akart, virtuózabb volt, idősebben tapasztaltabb, lazább és játékosabb. Igyekszek erre is odafigyelni. Akiknél tanultam, azt ajánlották, hogy alakítsam ki a saját stílusom.
Mi a helyzet a táncházakkal?
– Úgy látom, hogy amennyire nyitottak, annyira zártak is. Általában eleve táncosok vesznek részt rajta. Aki pedig kívülről jön, nem igazán mer beállni táncolni. Szerintem az lenne jó, ha minél több külsőst lehetne bevonni, hogy a táncházat ne úgy éljék meg, mintha színpadon szerepelnének és koreográfiát tanulnának, hanem természetesen. Mulatnak egy nagyot, jól érzik magukat, és utána hazamennek. Úgy gondolom nem jó az, ha a táncházak a színpadi szereplésre fókuszálnak, kimerülnek a koreográfiák gyakorlásában. Le kell hozni a hétköznapi emberek közé, hogy abban a formában létezzen, mint azelőtt, és a hétköznapok természetes része legyen.
Most hol tartasz a tanulmányaiddal?
– Befejeztem, diplomáztam, de még nem végeztem teljesen. Mindent lehallgattam, teljesítettem az órákat, júniusban megvolt a diplomakoncertem is, most a tanítási gyakorlatnál tartok. Osztatlan képzésről van szó, amely összesen hatéves, a hatodik év a gyakorlat, és az már mesteri diplomát eredményez. Közben tettem egy kis kitérőt, informatikát is tanultam, ami szerintem nagyon hasznos a mai világban. Amikor informatikával foglalkoztam, tulajdonképpen már készültem a zeneakadémiára, de a számítógépes tudást most is tudom kamatoztatni. A népzenészeknek, a tanároknak nagyon is fontos lehet az informatika. A jelenben kell megélnünk a hagyományainkat, és ezeket lényeges rögzíteni is az utókornak. A feleségem, Cs. Tóth Gabriella néprajzos, Gomboson végzett nagy gyűjtést. Népzenei táborban találkoztunk, csaknem tíz évvel ezelőtt, ő táncolt, én zenéltem. Sokat köszönhetek neki, támogat, biztat, amikor hezitálok valamiben. Nagy segítségemre van a kutatásokban, tanácsokkal lát el, ötleteket ad, mellettem van, és mindenben segít.
@sz = n
@fo = Molnár Edvárd
Nyitókép: Csonka Balázs (Molnár Edvárd felvétele)
