Történetek a törvénnyel

Így év végén számadást szoktak tartani az emberek. Jönnek a statisztikák, az összefoglalók és a beszámolók. Számos mulatságos történet és eset kerül elő ilyenkor. Én is felidézek néhány történetet az elmúlt időszakból, amelyeken ma már jót mosolygok. De anno bizony jól be voltam tojva…

Razzia Kazahsztánban

Almatiban két eurót fizettem egy éjszakáért, tehát nem egy háromcsillagos szálláson éjszakáztam. Egyik éjjel katonák, egyenruhás és civil rendőrök jelentek meg, majd ajtódörömböléssel mindenkit kizavartak a szobájából. A recepciónál gyülekeztünk – rengeteg kétes figura meg én. Az volt ott a szokás, hogy mindenki papucsban közlekedett, így könnyű volt rájönnöm hányan razziáznak: 14 pár fényesre tisztított bakancsot számoltam össze. Az illegálisan az országban tartózkodó migránsokat keresték, akiket némi kenőpénzért cserébe rögtön visszaengedtek a szobájukba. Véget nem érő percekbe telt elmagyaráznom, hogy baráti országból jöttem, ahol Nazarbajev elnöküknek még szobra is van (nincs), és a barátságos kazah emberekről tudósítok majd az otthoni médiának. Az irataim, a migrációs kártyám és a pecsétek rendben voltak. Éreztem, hogy vannak annyira dörzsöltek, hogy nem fognak ujjat húzni EU-s állampolgárral, csak azt nem tudtam, hogy ezt hány euróért fogják nem megtenni. Majd’ egy óra kemény tárgyalás után végre mindenki mindent megértett, de legalábbis megunt, majd a főtiszt rám mosolygott: No problem! Végre visszaadta az útlevelem. A szobám felé igyekezve szembe jött velem a 15. cipőpár is. Ezzel már könnyebb dolgom volt. Kinyitotta az útlevelet, és mivel valószínűleg a latin betűket nem ismerte, komoly bólogatás és igenlés közepette gyorsan vissza is adta. Végre beértem a szobámba. Jól meghúztam a kumiszos üveget. Segített rajtam, megnyugtatott.

Oda a vesém Palesztinában

Jeruzsálemből tartottam a palesztin területen fekvő Betlehembe. Tömegközlekedés híján taxit fogtam. A hófehér merci átvitt az ellenőrzőponton, és Betlehem egy lepukkadt külvárosi negyedébe szállított. Taxisom morgott egész úton, de nem értettem. Az izraeli zsidó sofőröm átadott egy palesztin arab barátjának. Ha üzletről van szó, bizony még arrafelé is vannak jó barátságok. Rájöttem, hogy nem a Születés bazilikájánál vagyunk. Innen helyi idegenvezetővel és másik kocsival mentem tovább. Palesztinában nem szeretik a sárga táblás izraeli gépjárműveket. Miután megnéztük a Jászol teret és a Születés bazilikát, taxisom minduntalan el akart vinni holivúd fabrikba. Gondoltam, hogy valamelyik ismert filmet ott forgatták Jézus életéről, azt megyünk megnézni. Hát gyerünk! Egy kihalt utcában álló garázsba hajtottunk be. Ekkor már minden épületet betonbunkernek véltem, meg szöges dróton szárították a ruhát. Biztos voltam benne, hogy most ugrott az egyik vesém. És akkor még jól megúszom. Aztán elém tárult egy gyönyörű világ. Ezer és ezer fából faragott betlehemi és bibliai jelenet, szobrok, események, személyek fába vésve és fából kivájva néhány centiméteresektől két méteresekig. Ekkor jöttem rá, hogy a holivúd valójában holy wood, azaz szent fa, ami nem más, mint az olajfa. Az itt vásárolt kisbetlehem azóta minden évben a fenyő alatt van.

Letartóztattak Marokkóban

Idegesen, megrettent tekintettel, doromboló szívvel és levegő után kapkodva izzadok egy casablancai rendőrőrs forró szobájában. Egy kopott asztal két székkel, egy ventilátor és egy – mint a filmekben kihallgatásokkor használt kerek és vakító – asztali lámpa volt a 2X2-es betonbunker berendezése. A tiszt arabul és franciául beszélt, én angolul meg keveset oroszul. Kint férfiak üvöltöttek és dörömböltek. Rengetegen. Mégis biztonságban éreztem magam – bent az afrikai őrsön, ahol bizonyára nehezen fogok szót érteni a kihallgatásomat végző tiszttel. A marokkói magyar nagykövetről álmodni sem mertem. Az asztalon a fényképezőgépem. Azt sem tudtam, hogy miért állítottak elő. Csak egy taxit fényképeztem le. A kihallgatóm megértette velem, hogy azért hoztak be a kint dühöngő férfiak, mert arab nőket fotóztam. Elkértem tőle a gépet, azonnal kitöröltem az utolsó felvételt, és visszajátszottam neki a legutolsó képeket. Megbizonyosodott róla, hogy nem vétettem az iszlám törvényei ellen, és elengedett. Sőt, még a közeli utcáig is elkísért, nehogy meglincseljenek a mérges férjek. Az ominózus képen valóban jókora arab nők voltak – heten egy kifuserált merciben. Öten hátul és ketten az anyósülésen. Ezt a szaftos pillanatot – az iszlám rendelkezései miatt – soha sem állítottam vissza fényképezőgépem memóriájából, de emlékeimben több év elteltével is él a történet minden szereplője.

Esetem a kirgiz szervekkel

A sok -sztánra végződő szovjet utódállam között első nekifutásra még nekem is nehéz volt elhelyezni a térképen Kirgizisztánt. Némi papírmunka után a határon, boldogan érkeztem meg Kazahsztánból az ősi Selyemúton. Az országba lépéskor csekély gondom adódott: nem volt vízumom. Itthon leellenőriztem, hogy nem kell, de a határőr, később határőrök, majd a határőrök, vámosok és rendőrök hajnali kettőkor nem voltak a helyzet magaslatán. Hevesen vitatkoztak, hogy hol is van az a bizonyos európai unió nevű ország, mert az útlevélen ezt írta legfelül. Hiába erőltettem a 4300 kilométerre és öt időzónára fekvő Hungáriát meg Budapestet, a konzílium csak nem találta. Tükör volt mögöttük a pecsételős bódéban, így láttam, hogy két, kézzel írt listán húzzák végig az ujjukat. Az egyik hasábnak az volt a címe, hogy VISA, a másiknak pedig, hogy NO VISA. Hosszú percek után végül kiegyeztünk egy olyan országban, hogy „Belgiumpest” – ők megtalálták hozzá a Belgiumot, én meg a pestet hajtogattam állandóan. Mindenki felettébb boldog és elégedett volt. Megveregették egymás vállát, előbukkantak az aranyfogak, nekem pedig kellemes érkezést kívántak. Mi kell ettől több fél óra stressz után? Azon az éjjelen megtanultam, hogy Magyarországot oroszul Vengriyának hívják. Ráadásul innen Üzbegisztánba tartottam, ahol majd megint egy nem létező országból érkezett földönkívüli leszek.