Szvitacs Alexa nem a karácsonyi csodát várta, hanem tett is annak érdekében, hogy beteljesüljön – a paravilág- és -Európa-bajnok, kétszeres paralimpiai bronzérmes asztaliteniszező egy alattomos betegséget követően tért vissza a pingpongasztalhoz, és váltotta kemény munkával valóra álmainak (egyelőre) egy részét. A 34 éves sportoló gyerekkorában ismerkedett meg az asztaliteniszezéssel, a magyar és a nemzetközi színtéren egyaránt figyelemre méltó eredményeket ért el, ám karrierje 2018-ban komoly veszélybe került: toxikussokk-szindrómát kapott, és amputálni kellett a bal alkarját, valamint a lábujjait. Az átlagembernek valószínűleg évekre, ha nem évtizedekre lenne szüksége, hogy felépüljön ekkora megpróbáltatásból, Szvitacs Alexa azonban már a kórházban elhatározta, limonádét készít az élet adta citromból. Ma nemcsak a para-, de az ép sportolók közt is megállja a helyét, a magyar paraválogatott alapembere, ráadásul a hazai mellett a szerb bajnokságban is játszik az épek között, nálunk a Zenta egyik legerősebb játékosaként áll asztalhoz. A paralimpikon története inspiráló és példaértékű lehet mindenki számára.
Egy átlagos sportoló mindennapjait élted mindaddig, amíg 2018-ban egy sajnálatos betegség meg nem változtatott mindent. Mesélnél a történtekről?
– Hétéves korom óta asztaliteniszezem, a szüleim mindig megkövetelték, hogy a tanulás mellett sportoljunk. A nővérem úszott, így először én is az uszodában próbáltam szerencsét, de hamar rájöttem, hogy az nem az én közegem, számomra túl monoton sportág. Hajdúszoboszlón születtem, a helyi televízióban láttam meg egy kínai pingpongozót, és eldöntöttem, hogy úgy szeretnék játszani, ahogy ő. Azóta az életem részévé vált az asztalitenisz. A serdülő- és az ifjúsági válogatottal szép eredményeket értem el, ám 2018-ban hatalmas fordulatot vett az életem, minden gyökeresen megváltozott. Vérmérgezést kaptam, aminek következtében elveszítettem a bal alkaromat és az összes lábujjamat. A felépülés hosszú ideig tartott, két és fél hónapot töltöttem az intenzív osztályon, viszont már ott megfogalmazódott bennem, hogy szerencsére nem a jobb kezem amputálták, így a sportolói pályafutásom folytathatom. Ott eldöntöttem, hogy paralimpikon leszek, ám amennyiben a lábam lehetővé teszi, akkor ugyanúgy az épek között is szeretnék majd versenyezni. Nyilván nehezebb azóta a mozgás, soha nem gondoltam volna, hogy a lábujjakra milyen fontos szerep hárul. Idővel aztán sikerült megtanulni ezzel együtt élni, szerencsére a magyar és a szerb bajnokságban is tárt karokkal fogadtak.
A kapaszkodót az asztalitenisz jelentette?
– Abszolút, ezt láttam egyedüli kiútnak, és óriási motivációt jelentett, hogy újra asztalhoz állhassak. Hatalmas erőt adott a körülöttem lévő közösség, a családomon kívül a pályatársaim is mindenben támogattak, összefogtak értem. Ez óriási löketet adott.
Mikor sikerült újra asztalhoz állni?
– 2018 augusztusában kerültem kórházba, és 2019 májusában kezdtem el az edzéseket. Időközben mindent újra kellett tanulnom, többek közt járni is. Az események aztán hamar felgyorsultak, hiszen 2019 szeptemberében már az első versenyemen is részt vettem, és meg is nyertem, s napra pontosan egy évre rá, hogy elkezdtem újra járni, para-Európa-bajnok lettem. Az aranyéremmel együtt tokiói kvalifikáció is járt.
Mi volt a legnehezebb, ami az asztaliteniszt illeti?
– Talán furcsán hangzik, de a kezem elvesztése annyira nem zavart. Nyilván meg kellett tanulnom így szerválni, de egyebekben annyira nem befolyásolt. A korábbi játékstílusomat viszont nehezen hagytam hátra, a mozgásomat elég komplikált volt összerakni. A pingpongban nagyon gyorsan kell reagálni, a másodperc töredéke alatt kényszerülsz döntéshelyzetbe, amit az agyam meg is tett, ám én addig ismeretlen testi korlátokba ütköztem. Néha még most is jól át kell gondolnom, mi lesz a következő lépés egy-egy ütés után, egyáltalán képes leszek-e reagálni az ellenfél válaszára, hogyan tudom majd folytatni, felépíteni a játékom.
Hihetetlen mentális erőre vall, hogy felálltál, és ilyen sikereket értél el. Milyen volt az első paraversenyed?
– Nagyon furcsa volt. Az első paraversenyen edzőként vettem részt, a többieket kísértem, hogy egyáltalán belelássak ebbe a világba, megismerkedjem vele. Eleve félelemmel mentem, tartottam tőle, hogy milyen lesz ennyi sérült embert látni egy helyen. Soha nem felejtem el, amikor bementem a terembe, és megláttam egy angol srácot, akinek mindkét kézfeje hiányzott, és a csonkhoz ragasztott ütővel játszott, ráadásul az egyik lábát is amputálták. Ám érdekes módon nem a sajnálat fogalmazódott meg bennem, hanem inkább a tisztelet és az ámulat. Akkor jöttem rá, hogy például hozzá képest nekem szinte semmi bajom sincs. Azóta is rendkívül sokra tartom és tisztelem ezeket a sportolókat, hogy tényleg minden nehézség ellenére kitartanak és csinálják tovább. Készült egy film a parasportolók életéről A feltámadó főnix címmel. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom, mert kiválóan bemutatja, hogy mindenhonnan fel lehet állni. Harry herceg fogalmazta meg benne, hogy az olimpián hősök születnek, a paralimpiára pedig hősök érkeznek. Ez valóban így van.
A mai 4:3-ra megnyert, Vršac elleni meccsen is bebizonyosodott, legalábbis számomra, hogy semmilyen hátrányban nem szenvedsz az ép sortolókhoz képest. Mennyire fogadnak el?
– Ezzel nincs különösebb probléma, persze erre leginkább ők tudják a választ. Sokszor kérdezik tőlem a kívülállók, hogy esetleg sajnálnak-e az ellenfelek. Nem hiszem, hogy ez motoszkálna bennük, hiszen mindenki győztesként szeretné elhagyni az asztalt, és nem azt nézik elsősorban, hogy kivel játszanak. 28 évig ép sportolóként álltam velük szemben, néha nemcsak ők, de még én is elfelejtem, hogy valami változott volna. Előfordult, hogy az edzőm is szólt, hogy a következő feladat ugrálókötelezés lesz, indulhatok. Én meg értetlenül néztem rá, hogy oké, de ki fogja a kötél másik végét? Mondta, hogy jaj, ne haragudj, elfelejtettem! Ezeknek a pillanatoknak rendkívül tudok örülni, mert ilyenkor biztossá válik, hogy nem sajnálattal és szánakozva néznek rám, hanem ugyanúgy, mint korábban.
Idén már nemcsak Európa- és világbajnoknak mondhatod magad, hanem kétszeres paralimpiai bronzérmesnek is. Elégtétel ez valahol?
– A lelkem mélyén talán tudom, hogy amit elvett az élet, azt kezdi visszaadni, viszont a párizsi eredményt hatalmas csalódásként éltem meg. Tokióból sem távoztam maradéktalanul elégedetten, mert az elődöntőben 2:0-ra vezettem, és nagyon picire voltam a döntőtől, így utólag viszont átértékelődött bennem az a bronzérem. Akkor kevesebb mint három évem volt felkészülni, és úgy sikerült a harmadik helyen végezni. Az elmúlt időszakban viszont mindent feláldoztam és a háttérbe szorítottam a párizsi sikerért, ennek ellenére nem jött össze egy jobb eredmény. Ezért még mindig csalódott vagyok, és bennem van a kérdőjel, hogy hogyan tovább. Biztos, hogy folytatom, hiszen ez az egyetlen álmom van, csak a paralimpiai bajnoki cím hiányzik a kollekciómból, az elkövetkező négy évben azt kell kitalálnom, miként sikerülhet elérni.
Akkor nem kérdezem meg, mi lesz Los Angelesben, de azt még áruld el, kérlek: hogy kerültél a Zenta csapatába?
– Gyerekkorom óta ismerem a lányokat, hiszen akkoriban rengeteg nemzetközi versenyen összefutottunk. Az első szerbiai szezonomban még a Crvena zvezdának játszottam, az idény végén kerestek meg a zentaiak. Nagyon örültem a felkérésnek, és szinte azonnal igent mondtam. Imádom ezt a közeget, nagyon jól érzem magam, és szívesen jövök ide. Tavaly kaptam egy másik ajánlatot, de azt mondtam, amíg a zentaiak számítanak rám, addig mindenféleképp szeretnék itt játszani.
Nyitókép: A bal alkarjának hiánya kevésbé zavarta, egyedül szerválni kellett újra megtanulni ( Fotó: MTI)