Immáron a negyedik évadában robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós műsora. Akik követik, azok már jól tudják a koncepciót, akik nem, azoknak pedig gyorsan bemutatnám: minden héten beül mellém valaki a Taxi anyósülésére, akivel autókázás közben különféle témákról beszélgetünk. A műsorban felbukkannak a már korábbról ismert arcok, de igyekszünk olyan személyeket is bemutatni, akik eddig meghúzódtak a háttérben, azonban munkájukkal nagyban hozzájárulnak egy-egy intézmény működéséhez vagy egy adott közösség életéhez. Az elkészült műsorunkat a Facebook-oldalunkon, a Youtube-csatornánkon és az online felületünkön tekinthetik meg, az interjú szerkesztett formáját pedig hétvégi lapszámunkban olvashatják.
A Magyar Szó idén ünnepli fennállásának 80. jubileumát. Ez alkalomból a Taxi is felveszi ünneplő ruháját, és külön kiadásokkal jelentkezik. Decemberben kollégáink ülnek be az anyósülésre, és velük beszélgetek különféle témákról. Következő vendégem Varjú Márta megbízott főszerkesztő volt, aki negyven évet töltött el napilapunknál, és úgy gondolja, hogy nem is tudná elképzelni az életét újságírás nélkül.
– Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy újságíró leszek, de véletlen sodródtam erre a pályára. Jogásznak készültem, és még egyetemre jártam, amikor édesanyám a vasárnapi Magyar Szóban talált egy pályázati felhívást: hat újságírót kerestek a szerkesztőségbe. Tudta, hogy milyen képességeim vannak, és hogy mi iránt érdeklődöm, ezért biztatott, hogy jelentkezzek. Meg is pályáztam, és többkörös felvételi vizsga következett. Azonnal magával ragadott. Szerelem lett első látásra, egyből dolgozni akartam. Mivel még egyetemista voltam, így ösztöndíjat kaptam, és ettől kezdve minden nyáron egy hónapos gyakorlatra mentem az újvidéki szerkesztőségbe. Amikor végül lediplomáztam, másnap jelentkeztem. Nyaralni már nem maradt időm, de nagy örömmel álltam munkába. Azóta is teljes szívvel és lelkesedéssel dolgozom a Magyar Szónál.
– Mi tartotta a pályán ennyi ideig?
– Az újságírás iránti szeretet és elköteleződés. Küldetésként éltem meg a szakmámat, egyfajta misszióként. Ahogy múltak az évek, egyre mélyebben merültem bele, és láttam, hogy az újságírás a lehetőségek tárháza. Egyre több minden érdekelt, az érdeklődési köröm folyamatosan bővült. Amikor valaki bekerül a Magyar Szó szerkesztőségébe, általában a kultúra iránt vonzódik, hiszen sokan könnyebbnek érzik ezt a területet. Én is így kezdtem, de hamar rájöttem, hogy nem ragadhatok le ezen a szinten. Jogászi végzettségem predesztinált a belpolitika és közélet irányába. Az újságírásban még a kevésbé kedvelt témákban is igyekeztem megtalálni az érdekességet, vagy legalább egy figyelemfelkeltő címet adni az anyagnak. A háborús időszakok különösen nehezek voltak, mégis összekovácsoltak bennünket. Akkoriban kezdtünk karácsonyi lapszámokat készíteni, ami különleges élmény volt. Ezeket a lapszámokat szinte ajándékként lapozgattuk. A szerkesztőségi karácsonyok is erősítették a közösséget, és még a nehéz anyagi helyzetben is összetartottunk. Az akkori főszerkesztő jó érzékkel találta meg a módját annak, hogy a kezdő újságírókat továbbképezze. Budapestre mentünk három hónapra, ösztöndíjjal, ahol szerkesztőségekben figyelhettük meg a szakma csínját-bínját. Én visszajöttem Vajdaságba, mert úgy éreztem, hogy itt tudok kiteljesedni, és itt szolgálhatom a közösségemet. Később egy külügyminiszteri felkérés révén két évig diplomáciai szolgálatot teljesítettem Budapesten. Ez csodálatos időszak volt. Az 1956-os forradalom 50. évfordulójára egy emléktáblát helyeztünk el a magyar nagykövetség épületén, amelynek megszervezése különösen emlékezetes számomra. Miután visszatértem, szomorúan láttam, hogy a szerkesztőség leépült, de mindent megtettem azért, hogy új lendületet adjak a munkának. Aktívan részt vettem az élőújságok szervezésében, ahol közvetlen kapcsolatot alakítottunk ki az olvasókkal. Ez mindig is fontos része volt a munkámnak, hiszen az olvasók visszajelzései rengeteget adtak nekünk. Pályám során az egyik legfontosabb év 1996 volt. Részt vehettem egy tanácskozáson Budapesten az 1956-os forradalom kapcsán, ahol rengeteg interjút készítettem. Ezek közül sok olyan anyag született, amely nemcsak az adott napi politikai helyzetre reflektált. A legkülönlegesebb interjúmat Dobrica Ćosićtyal készítettem. Ő abban az időben visszavonultan élt, és nem adott interjút senkinek, de végül sikerült megnyernem őt. Ez a kitartásom eredménye volt, hiszen az újságírásban sosem szabad feladni. Mindig hittem abban, hogy az újságírásnak társadalmi szerepe van. A vajdasági magyar közösség szolgálata és képviselete számomra nemcsak munka, hanem elhivatottság kérdése is. Az elmúlt 40 év tapasztalatai megerősítettek abban, hogy mindig van értelme folytatni, hiszen a szakma rengeteg kihívást, ugyanakkor megannyi felemelő pillanatot is tartogat.
– A legutóbbi elismerése épp a Magyar Szó Életműdíja volt. Melyik a legkedvesebb a sok díj közül?
– Mindig az utolsó elismerés a legkedvesebb. De azt kell mondanom, hogy egy életpályáról szóló díj különösen szívet melengető, hiszen azt jelenti, hogy mások, és ami még fontosabb, a szakma, észrevették mindazt, amit belefektettem az újságírásba. Számomra ez öröm, szívből jövő szeretet, és jó érzés, hogy mindezt elismerték. Ugyanakkor nagyon kedves számomra a szülővárosom elismerő oklevele is, mert mindig fontos volt, hogy segítsek a közösségemnek. El kell mondanom, hogy a Magyar Arany Érdemkereszt, amelyet március 15-én vehettem át két évvel ezelőtt, szintén csodálatos elismerés. A Magyar Szó újságírói díját tízéves pályafutásom alkalmából kaptam meg, az is szárnyakat adott. Összességében minden díj arra kötelez, hogy még többet adjak magamból, és még többet tegyek a közösségért, az olvasókért, az olvasótáborért. Szívesen teszem mindezt, hiszen szeretem az embereket, szeretek beszélgetni, és utánajárni a dolgoknak.
– Mit jelent az Ön számára a Magyar Szó? Három szóban kifejezve.
– Missziót, küldetést, szakma iránti elkötelezettséget, és még egy negyediket is mondok, a közösség szolgálatát.
Nyitókép: Varjú Márta és Kállai Göblös Nikoletta
