Hazafelé tartunk az óvodából, s arról kérdezem a háromévesemet, mi történt aznap abban a három és fél órában, amit egymástól távol töltünk a szürke hétköznapokban. Egy ideig gondolkodik, összegzi az óvodában töltött számomra rövid, számára végtelennek tűnő idő alatt történteket, aztán lelkes beszámolóba kezd. Születésnapot ünnepeltek, dinós volt a torta – hiába kislány, nálunk is tombol a dinómánia. Édesszájú, imád mindent, ami csokoládé, így kicsit meglepődöm, mikor azt mondja, nem is ette meg a tortát, amit kapott. Lehorgasztott fejjel jön mellettem, s először nem is válaszol a kérdésre, hát mégis miért nem ette meg? Aztán motyog valamit, de nem értem. Megállok, lehajolok, megkérem, ismételje meg, amit mondott. Lesütött szemmel mondja, nem ette meg a tortát, mert „a fiúk leköptek.” Elkerekedik a szemem. Hol? – bukik ki belőlem az első banális kérdés, ami eszembe jut. A gyermekem, a hirtelen olyan kicsinek és védtelennek tűnő kislányom, az arcára mutat.
Pillanatra megdöbbenek. Aztán elönt a méreg. Na, nem mintha nem lennék tisztában azzal, hogyan viselkedik és mit talál viccesnek egy óvodás korú gyermek, de ez a helyzet most más. Más, mert az én gyerekemről van szó, s ezen a ponton azt a gondolatot sem tudom elhessegetni, hogy a lányomról van szó, akit leköptek a fiúk – gyakorlatilag azonnal megítélve a nemi és számbeli különbségek okozta igazságtalan felállást. Dühös vagyok, ordít bennem az anyatigris. Vagy, ha jobban belegondolok, lehet inkább a négyéves, majd kicsit később a nyolcéves kislány, aki bármit megtett azért, hogy a fiúkkal játszhasson, de valahogy mindig kilógott a sorból – nem illett oda, mert kislány. Feleszmélek, a lányomnak semmi haszna sem a pszichológiai elemzésekből, sem a dühömből – nem érdemes ebből ügyet csinálni, tudom. A lányom sem csinált belőle ügyet, mert a kérdésemre, hogy ő vajon mit reagált erre, nemes egyszerűséggel csak annyit felelt: „Letöröltem.” Viszont azt is tudom, ismerve az időnként minden mást túlszárnyaló igazságérzetemet, hogy nem fogom annyiban hagyni. Már csak a lányom miatt sem, hiszen abban a még mindig erősen férfiközpontú világban, amelyben élünk, ha mást nem, azt meg kell tanítanom neki, hogyan védekezzen, hogyan álljon ki magáért, hogyan mondjon nem-et az igazságtalanságra.
Fogom a kezét, sétálunk tovább. Azt mondogatom magamnak, nem nagy ügy, ettől sokkal kegyetlenebb dolgokat művelnek egymással gyerekek. Mégsem tudom félretenni a dolgot, nem tudok nem foglalkozni vele, mert ez az első olyan eset, hogy szembesülök szülői tehetetlenségemmel. Ez az első alkalom, hogy igazán tudatosul bennem a tény, hogy nem leszek mindig mellette, nem fogom tudni mindentől megóvni, márpedig – ha felkészültem rá, ha nem – lesznek olyan helyzetek az életében, mikor bántják, mikor sérül, mikor elbukik vagy éppen konfrontálódik. Mert az a nagy helyzet, hogy amint közösségbe kerülünk, legyünk akárhány évesek, a konfliktusok kikerülhetetlen részei lesznek életünknek. Lehetünk bármennyire simulékonyak vagy éppen asszertívek, óhatatlan, hogy időnként lesznek nézeteltéréseink. Az is tény, hogy minél idősebb lesz egy gyerek, annál összetettebb és bonyolultabb problémákkal találjuk majd szemben magunkat, mikor konfliktuskezelésről lesz szó. Nekem azonban ebben a pillanatban a háromévesem kis viszályait kell helyre tennem, mert szülőként kötelességemnek érzem felruházni őt különböző eszközökkel az ilyen esetekre. De mégis mi a fenét javasolhatnék egy háromévesnek, aki most kezdte meg igazán a közösségbe való beilleszkedést, ráadásul egy olyan közösségbe, amelynek még csak a nyelvét sem beszéli? És ez csupán a dilemmám első pontja.
Azzal tisztában vagyok, hogy nem vonhatom felelősségre az óvó nénit, hiszen ismerem az óvodai dolgozók helyzetét. Két óvó néni van húsz-huszonöt gyerekre – képtelenség mindegyikre egyszerre figyelni. A megoldást abban látom, ha megtanítom a lányom arra, hogyan védje meg magát. De mégis milyen eszközt tudok egy hároméves kezébe adni, a szemet szemért, fogat fogért elven kívül, amit egyébként szeretnék elkerülni. Ha engem zavar, hogy a lányom valaki arcon köpi, számomra nem megoldás a köpd vissza módszer. Arról nem is beszélve, hogy visszafelé is elsülhet a tanács – elég csak rosszkor odapillantani, s hirtelen a sértettből elkövető lesz. Szóval ezt a megoldást gyorsan elvetettem. Nyilván az sem könnyíti a helyzetet, hogy esetünkben a verbális készségek nem elég fejlettek ahhoz, hogy megfelelőképpen elpanaszolhassa az óvó néninek a problémát. Ez a konkrét eset ugyanis az én magyar anyanyelvű, franciául még nem beszélő gyermekem és két japán nemzetiségű, franciát szintén nem beszélő gyermek között zajlott le. A legnagyobb fejtörést talán mégis a következő körülmény okozza: honnan tudom, mikor beszél igazat és mikor fantáziál egy hároméves? Mi van akkor, ha nem is vele történt, csak szemtanúja volt egy ilyen esetnek, s ő saját magát úgymond beleírva a történetbe, úgy adja elő, mintha vele esett volna meg ez a számára felkavaró dolog? Előfordulhat, hogy ez az egész meg sem történt. És persze az is lehet, hogy minden szava igaz.
Végül be kellett látnom, hogy felnőtt szemtanúk nélkül nem fogom tudni kideríteni soha, pontosan mi is történt. Mégis, azt érzem, szülőként kötelességem valami használható megoldással előállnom a gyermekem számára, arra az esetre, ha legközelebb kerülne kellemetlen vagy egyenesen nemkívánatos helyzetbe. Először megbeszéltük hát, hogy köpködni igen csúnya dolog, s hogy egyáltalán nem szabadna senkinek sem így viselkednie. Aztán tekintettel a korára és nyelvi korlátozottságainkra, a legegyszerűbb és talán leghatékonyabb megoldással álltam elő. Ha legközelebb olyasmi történik vele, ami számára nem kívánatos, akkor a lehető leghangosabban kiáltsa, non – azaz nem vagy ne –, ha kell többször is egymás után, reményeim szerint ezzel hívva fel a felnőttek figyelmét a konfliktusra. Nem hiszem, hogy tökéletes megoldás, s biztosan nem fog minden helyzetben kellőképpen a szolgálatára lenni. Azt azonban hiszem, hogy a jövőre nézve egyáltalán nem rossz útravaló – különösen egy lánynak –, ha idejében megtanulja és megérti, hogy igenis mondhat nem-et. Hogy nem kell mindig engedelmes jókislányként bólogatnia, és elviselnie a számára kellemetlen helyzeteket. S legfőképpen, hogy nem kell tűrnie, ha arcon köpik – legyen az az arcon köpés konkrét vagy képletes.
