A csodálatos, kedves, mosolygós művésznő népszerűsége és karrierje csúcsán 30 évvel ezelőtt váratlanul eltűnt az itthoni színpadról és a közéletből. Évekig nem lehetett tudni róla semmit, egyszer csak újra megjelent. Ausztráliából jött, fellépett néhányszor, majd ment vissza, és ez így folytatódott egy ideig. A közönség várta itt is, és ott is. Ennek egy idő után vége szakadt. Vajon miért? Egy hónapos vakációját Újvidéken töltve Biszák Júlia a Magyar Szó székházába látogatott, ekkor hangzott el a kérdés:
Mikor lépett fel utoljára?
– Van annak jó 13 éve, hogy nem énekeltem, se színpadon, de még a konyhában, sőt a fürdőszobában sem. Elhallgatott a hangszál, és azóta nem szólalt meg. Úgy döntöttem, ha nem tudom nyújtani mindazt a tőlem telhető legjobbat, a maximumot, akkor inkább visszalépek.
Más oka is lehetett ennek?
– A 40 éves pályafutásomat 2010 októberében megünnepeltük Pancsován, majd amikor visszamentem Ausztráliába, volt egy búcsúturném, és kész. A közönség mindig lelkesen fogadott itt is, ott is. Csodálatos volt, nem engedtek le a színpadról, én meg addig énekeltem, ameddig a figyelem rám szegeződött. Nem tudtam otthagyni a hallgatókat, de miután ott kint kezdett fogyatkozni a magyar közönség, és elpártolni a magyar rendezvényektől, elhatároztam, többet nem fogok fellépni. Amikor kikerültem Melbourne-be, ott folytattam a karrieremet, ahol itthon abbahagytam. Rajongva fogadtak, nem volt nagy törés az életemben, minden simán ment. Turnéztam, sokszor meghívtam Magyarországról Jankovits József operaénekest (aki sajnos az idén elhunyt), hogy együtt adjuk elő az olyan felelgetős nótákat, amiket itthon rendszerint Zvonko Bogdannal énekeltünk. A búcsúkoncertemen is ott volt a Liszt Ferenc-díjas budapesti énekes, és utána lezárult egy korszak. Nagyon fájt, hiányzik a színpad és a közönség. Nem is akartam beszélni róla eddig senkinek, nem tudták, mennyit szenvedtem, és miként éltem meg, hogy megváltozott minden az életemben. Több mint tíz év telt el azóta, még mindig sajog, de hát ennek így kellett lennie, a józan ész ezt diktálta, és az eszemre hallgattam, nem a szívemre.
Mivel lehetett pótolni a színpad hiányát?
– Férjemnek, Sárkány Sándornak, aki 19 éves korában vándorolt ki Ausztráliába, festő és dekorációs cége van, neki segítek a pénzügyek intézésében és a szervezésben. Emellett sokat sétálok, úszok – közel van az óceán –, könyvklubokat látogatok. Összejárunk a barátainkkal, jobbára magyarokkal, de azért ennyi idő után akadnak köztük mások is. Harminc év nem kis idő. Emellett főzök.
Nagy lelkesedéssel és szeretettel készíti az ételeket?
– Nem szeretek főzni, mosogatni sem, szerencsére ezt gép csinálja, de azt viszont imádom, hogyha másoknak kedveskedhetek, akiket szeretek. Nagy élvezettel kreálok jobbnál jobb ételeket. Még mindig kísérletezek, azt mondják, jól csinálom. A hagyományos ízeket és ételkészítési módot kedvelem, csak azon belül kutatok mindig újdonság után. És mikor elkészül egy kreáció, hívom a barátokat, hogy „gyertek, kóstoljátok meg!”
Kenguru, emu és krokodil is készült már?
– Nem, dehogy. Természetesen megkóstoltuk. Először, amikor Jankovits itt járt nálunk, ő ragaszkodott hozzá, hogy ízleljük meg a kenguruból készült paprikásféleséget. Jó volt, olyasmi, mintha marhapörkölt lenne.
Hogy fordulhatott elő, hogy az 1993-as ausztráliai turnéjáról nem tért vissza?
– Schön Ignác és a zenekar többi tagja hazajöttek, én meg ott maradtam. Pedig akkor voltam a karrierem csúcsán. Mindent elérhettem volna itthon, de én mégis a szerelem mellett döntöttem. Sándor megkérte a kezem, és igent mondtam.
Itthon mit szóltak?
– Szó nélkül maradtak. Azt hitték, ez nem igaz, csak egy álom, és majd minden megváltozik. De nem, négy évig nem jöhettem haza, addig kellett várni, hogy megkapjam az állampolgárságot. Az alatt az idő alatt ott, Ausztráliában folytattam az itthon félbehagyott karrieremet. Tanultam angolul, mert egy szót sem tudtam, nem is voltam hajlandó megszólalni addig, amíg tökéletesen nem sajátítottam el a nyelvet. Kénytelen voltam megtanulni 44 éves koromban vezetni, mert ott akkora távolságok vannak, hogy autó nélkül lehetetlenség élni.
Az állampolgárság megszerzése után már nyugodtan lehetett hazalátogatni.
– Jöttünk is minden évben. Zvonko Bogdan csak szólt, hogy megszervezte a fellépést, jöjjek. Várt rám itthon is és Ausztráliában is a hűséges közönség, én pedig szívből énekeltem mindaddig a pillanatig, míg nem éreztem azt, hogy már semmi sem a régi.
A hazai közönség nem felejtette el, emlékeznek önre opera-énekesnőként, színésznőként és énekesnőként is. A három közül minek érzi magát?
– Mind a három én vagyok. Amikor kezdődött a karrierem, operaénekes voltam, de fellépéseket is vállaltam. Az énektanárnőm azt mondta, nem szabad dzsesszt és tánczenét énekelnem, mert az árthat a hangomnak, legfeljebb népzenét és magyar nótát. Így lettem énekesnő. Majd 1984-ben felkérés jött az Újvidéki Színháztól, hogy Fehér Kálmán Látomásnak ajtót nyitni című zenés darabjában szerepeljek. Vicsek Károly volt a rendező. Ez akkor óriási siker volt, különlegesség, táncolni is kellett, nem is akárhogy, de persze az operaházi fellépéseim is folytatódtak, és ott csakhamar a Csárdáskirálynőben szerepeltettek, ami teljesen összeforrt velem a fellépéseim során itt is, és Ausztráliában is. Zvonko Bogdannal pedig Szentendrén egy tévéfellépésen vettünk részt, amikor a rendező megkérdezte, nem tudnátok ti valamit összehozni együtt, ami magyarul is, meg szerbül is jól hangzik? Mi egymásra néztünk, gyorsan megbeszéltük, ki mit tud. Három számot rögtönöztünk, s ebből született meg a későbbi sikersorozatunk.
A Magyar Szó élőújságjának gálarendezvényein rendszeresen lépett fel telt házas sportcsarnokokban és művelődési házakban. Mindig is kötődött az újsághoz. Legutóbb 2010. október 22-én láthattuk a Tarka Világ címoldalán, s íme, most az 1500. számában visszatért.
– Szeretettel gratulálok a Magyar Szó és a Tarka Világ csapatának, sok kedves emlék fűz ehhez a házhoz, szívesen térek vissza, amikor itt járok Újvidéken, és boldogan osztom meg gondolataimat a lap hűséges olvasóival.