Van rólunk egy kép valahol a számítógépmappa rengetegében. Ülök a hálóban az ágyon, a lábam között a kisfiam fekszik, alig pár napos, mellettem, félig rám tekeredve, valahol a pokróc alatt a kislányom. Egyik kezemmel a fiam pici hüvelykujját tartom a szájában, hogy ne ébressze fel a nagyot, a másikkal a fotót készítem épp. A kép homályos, kissé sötét, nem látszik rajta egyikünk sem tökéletesen, mégis sugárzik róla minden, amit a szülés utáni első hetek és hónapok magukban foglalnak – a fáradság, a szeretet, a testvéririgység, a kisebb részéről az ösztönös vágy a közelségre, a nagy részéről már csak félig meddig ösztönös, részben akaratlagos ragaszkodás. A szem alatti karikák, a kimerültség, a megfelelni akarás, az érzés, hogy annyira szeretnék mindenki számára elég lenni, valahogy mégsem tudok már többet adni magamból. Ez most egy különleges és meghitt időszak, még ha közben iszonyúan nehéz is.
„Birth is easier, postpartum is more difficult the second time around” – avagy a szülés könnyebb, a posztpartum időszaka nehezebb másodszorra.
A nőgyógyászom szavai, az egyik utolsó beszélgetésünk alkalmával jegyezte meg, s akkor még nem sejthettem pontosan, mire is gondol, amikor ezt mondja, de már az első otthon töltött nap után megvilágosodtam. Az elválás időszaka a születés előtti utolsó lökéssel, az utolsó nagy levegővétellel indul el, s hogy mikor ér véget, ha véget ér egyáltalán, azt nem tudnám megmondani. Mindenesetre, az első hetekben olybá tűnhet, nincs az a mennyiségű és minőségű testi közelség, ami pótolni tudná azt, amit anya is és a baba is megszokott kilenc hónapnyi szimbiózis után. Egy csecsemő úgy van kitalálva, hogy az ember ne tudja letenni, hogy nem lehet nem kézbe venni, nem szeretgetni, ölelni, összevissza csókolni. Csakhogy az első „kisbabánk” is ugyanúgy igényli a jól megszokott osztatlan figyelmet – s hát kettészakadni lehetetlen. Ültem hát a nappalinkban, az alvó kisfiammal a mellkasomon, s közben azt hallgattam, hogyan üvölt torkaszakadtából a lányom, már vagy egy órája. Bármennyire imádja a kistestvérét, bármennyire is várta, az ő kis világa a feje tetejére állt, s fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel. Néztem magam elé, az elkeseredést hol a bosszúság, hol a tehetetlen kétségbeesés váltotta fel – mi a fenét csináljak? Két karom van, de mindkét gyereknek egészben kellek, s azt hiszem, ha négy karom lenne, akkor sem lennék elég most senkinek. Jó lenne szétszakadni – de jó lenne, ha legalább kettő lenne belőlem.
Különválni, meghasadni, megszülni, újjászületni.
Van, ugye, ez a kép hármunkról. Akkor már benne voltunk a sűrűjében, s bár tudtam, hogy könnyebb lesz, még nem igazán hittem el. Ránézek a képre, s emlékszem, eltökélten próbáltam pozitív maradni. Próbáltam nem csak a túlélésre játszani, hanem úgy igazán beleélni magam a pillanatba, s látni a szépet, nem csak erőltetni a mosolyt. Emlékszem, arra gondoltam, nekem most nincs más dolgom, semmi sem fontosabb, csak az itt és most számít. De emlékszem arra is, hogy irtó fáradt voltam. Meg arra is, mekkora mentális terhet jelentett tudatosan félretolni a fejemből bizonyos dolgokat – nem észrevenni a koszt, a káoszt, a gazdátlan holmikat. Nem meglátni a mosatlant, a félig megevett vacsorát az asztalon, a tejcseppeket a padlón, a mosdón, a ruhán, az ágyon. Nem meghallani a nagyobb tombolását, miközben a kicsit altatom. Nem gondolni arra, hogy talán ma sem eszem meg este tíz előtt a vacsorám. Nehéz volt másfél-két óránként újra és újra tűrni a szoptatással járó fájdalmat. Alázattal, néma könnyekkel küszködve letörölni a vércseppeket, miközben egyik oldalról a tehetetlen együttérzés – „hát ennyire nagyon fáj?” –, másikról a hasztalan vigasz – milyen jó, hogy nekem legalább van tejem. Persze, hogy jó, de mikor marékszámra nyeltem egyik antibiotikum után a másik lázcsillapítót a visszatérő mellgyulladásomra, vagy mikor a kórházban feküdtem az ultrahangot végző orvos kezei alatt, várva, hogy egy tűt szúrjon a jobb mellemben lévő tályogba, valahogy nehéz volt látni a fényt az alagút végén.
Úgy vagyok anya, ahogy az adott gyerek az adott helyzetben megkívánja – és ez teljesen kimeríti minden tartalékomat.
A minap valaki azt mondta nekem, semmiért sem adná ezt az időszakot – ugyan nehéz, de gyönyörű. Egyetértek vele. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzem napjában legalább egyszer ennek a szöges ellentétét. Nem állíthatom, hogy maradéktalanul élvezem ezt az időszakot, mert az igazság az, hogy a legtöbb napon akad tucatnyi konfliktus és probléma, de a nap végére mindenki túlságosan elcsigázott ahhoz, hogy érdemben foglalkozzunk velük. Csak ez az altatás legyen meg, csak egyen végre, csak még egy kicsit bírja/bírjuk türelemmel, csak aludjon már el. Csak levegőt hadd vegyek már úgy, hogy senkinek sem kellek... azt hiszem, ez az a pont, ahol szinte némán, de annál erőteljesebben robban ki belőlem az indulat – mint kocsis a lovát, csak én magamat és a helyzetet szidom. Az anyaság átformál, alakít. Naivan azt hittem, csak egyszer, mint ahogy hernyóból pillangó lesz. Azóta rá kellett jönnöm, hogy még az a feltételezésem is téves, hogy csak annyiszor leszek kicsit más anya, ahány gyermekem születik. Mert jelenleg úgy érzem, ez az átalakulás aprólékos, részleteiben zajló és élethosszig tartó folyamat. Talán intenzívebb a szülést követő rövid időszakban, de ez semmiképpen sem olyasmi, ami elmúlik, mint a nátha. Nem elég, hogy mindkét gyermekem számára másképp vagyok anya, a nap különböző szakaszaiban, különböző élethelyzetekben mást és mást követel meg tőlem ez a szerep. És az a nagy helyzet, hogy most azt érzem, kicsit eltévedtem. Nagyjából csak annyira, mint szamár a ködben. Egyre több olyan szituáció jön velem szembe, amikor nem tudom, mit is lenne jó tenni, hogyan is lehetne az adott helyzetet megoldani. Egyre többször kapom magam azon, hogy csak nézek ki a fejemből, s azon kattogok, lehet mégsem megy ez az anyaság olyan jól nekem.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
Nyitókép: Illusztráció/Pexels
