Fábri-Ivánovics Tünde népdalénekes, népzenetanár, néprajzos, a magyar népdal jelentős, friss lendületű tolmácsolója. Gyermekkora óta folyamatosan fellép, számos kiemelkedő díjat szerzett népzenei előadóművészként és oktatóként is. Az énekest eredményeiről és jelenlegi tevékenységeiről kérdeztük.
Nagy sikereket ért el a népzeneoktatás terén, mire a legbüszkébb, ki lehet emelni valamit?
– A népzeneoktatás feladata számomra nem az, hogy legyenek magas elismeréseim, de természetesen jólesik, ha kapok. Pedagógusként a Bonis Bona-díj az, amely talán a legmagasabb elismerés, de korábban, fiatal tanárként már megkaptam a Kölcsey-emlékérmet is. Az oktatás tulajdonképpen egy természetes önkifejezésem, valahogy mindig beleszólok az emberek életébe, szeretem ösztönözni őket annak érdekében, hogy minél többet ki tudjanak hozni magukból.
A növendékeim eredményei is nagyon szépek, és sokat jelentenek nekem. Látszik az egyenletes munka és a közösségben nevelkedés, ami nagyon sokat segít nekik. Olyankor szoktak a legjobban teljesíteni, amikor rátalálnak a népzene lényegére, tehát nem a versenyzésre összpontosítanak, hanem arra, hogy ez egy saját mérföldkő legyen.
Az idén Tilinkó Luca volt az, aki a legtöbb versenyen vett részt szólóban és énekcsoportban is. Ugyanakkor nem felejtem el a növendékeim között említeni azokat sem, akik közben fölcseperedtek. A Fölszállott a páva tehetségkutatót nagyon jó versenynek tartottam. Azok a növendékeim, akik ebben részt vettek, nagyon sokat tanulhattak a szakma hátteréről is. Erdélyi Lucára például nagyon büszke vagyok, aki annak idején megnyerte a vetélkedőt, és Ivánovics Viktorra is, aki nem mellesleg az unokaöcsém.
Növekszik-e az érdeklődés a népzene iránt napjainkban?
– Jelentősen növekszik. Magyarországon a Zeneakadémián már el lehet végezni népzenei szakirányú képzést is. Nálunk az alapfokú oktatásban is van egy újabb fellendülés, mégpedig, hogy a néptáncoktatást beemelték a mindennapos testnevelés közé, így az általános iskolákban mindenhol van néptánc, tehát a gyerekek kapják ezt a hullámot. Ugyanakkor sajnos a gyereklétszám Magyarországon is ugyanúgy csökken, mint itt, Vajdaságban.
Az itthoni népzene alakulását is követi?
– Persze! Ritkán tudok hazajönni, viszont látom, hogy itt is felnőttek azok, akik akkortájt voltak kicsik, amikor én egyetemre mentem Szegedre. Azoknak, akik itthon tudtak maradni és itt tudtak érvényesülni, most egy nagyon erős közösségük van. Nyilván, ha általánosságban nézzük, akkor egy nagyon kicsi körről beszélünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a népi dolgok nem fontosak. Sokkal inkább azt jelzi, hogy egy valódi érték, amelyre nehéz rákapcsolódni, mert nem akar divatos lenni, nem akar bemászni a bőrünk alá, hanem azt várja tőlünk, hogy dolgozzunk érte, és ha belefektetjük a munkát, akkor lesz eredmény is. A dalok szövegét például soha nem fogja tudni megfejteni az, aki csak úgy elsétál mellettük, mert ezek jelképek. A magyar kultúrának a szépsége az, hogy tele van jelképekkel, és nem akarja az embereket lerohanni, hanem annak beszél, aki odafordul hozzá.
Önnél hogyan kezdődött a népzene iránti szeretet?
– Nekem a tanáraim a nagyszüleim voltak. A nagyanyám, Ivánovics Harkai Piroska valószínűleg Topolyának egy nótafája lehetett fiatal korában. Édesapámtól tudom, hogy bújában, örömében mindig énekelt. Ez az egyik vonal. A másik oldalról pedig az édesanyám édesapja, Gyenge István is rengeteget énekelt. Földrajz-történelem tanár volt, de nagyon szerette a népdalokat. Szenvedélyesen gyűjtötte, és saját kottázással próbálta ellátni őket. A népzene nekem kicsiként is egy természetes közeg volt. Én is szerettem énekelni, és nagyon sokat gyakoroltam. Eljutottam sok helyre, táborokba, szemlékre, koncertekre és fontos megmérettetésekre. Nagyon sokat megtanultam arról, hogy milyen nehéz ez a küzdelem, és hogy nem mindig igazságosak ezek a helyzetek, de ez nem kell hogy letörjön, hiszen az, hogy éneklünk, egy természetes önkifejezés. Úgy gondolom, hogy manapság keveset énekelünk a hétköznapokban, de bele lehet vinni a gyereknevelésbe és az ünnepeinkbe, egy-egy fájdalmas elválásnál is sokat segít, és erre nagyon jó példák vannak. Mi élő kapcsolatot ápolunk a moldvai hagyományőrzőkkel, és ott látom, hogy gyakorlatilag abban teljesedik ki az örömük, hogy elővesznek egy-egy éneket. Ez így volt régen is, csak mi elszoktunk ettől, kicsit ilyen nézők meg hallgatók lettünk, de talán megváltozik, hogyha a gyerekeknek meg tudjuk mutatni, hogy milyen szép, ha naphosszat nótáznak.
Ótos András felvétele
Ön a „Ha folyóvíz volnék…” elnevezésű csángó kulturális missziós program megálmodója és lebonyolítója.
– A moldvaiak megsegítése vezényli ezt a programot, amely 2009 óta működik. Azért neveztük el missziós körútnak, mert abban vállalunk missziót a növendékeinkkel együtt, hogy amit megtanultunk, azzal szolgáljunk az ottani magyar közösségeket. Minden évben visszük magunkkal a növendékeinket, és ők végzik a szolgálatokat, tehát ők zenélnek, ők ülnek le kézműveskedni. Úgy néz ki, hogy egy tábort tartunk, ahova délelőttönként eljönnek a helybéli hagyományőrző közösségekből is a gyerekek, de a felnőttek is, és akkor zenélünk, énekelünk, közösen tanuljuk a dalokat. Mivel régóta járunk oda, így nagyon sok barátság alakult már ki közöttünk. Nagyot léptünk előre abban, hogy a gyerekeket hagytuk barátkozni. A közös nyelv pedig azok a dalok, amelyeket mind együtt tudtak megtanulni.
Mivel foglalkozik jelenleg?
– Mindig átgondolom, milyen újabb inspiráló tettem lehetne, ami gazdagítaná a közegemet. Most a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját sikerült megnyernem, amit szeptemberben veszek át. Tervben van egy énekgyűjtemény létrehozása koboz kísérettel. Száz moldvai dallamot fogok kiválogatni, és ezeknek a koboz kíséretes változatát készítjük majd el, illetve mellékeljük az archív felvételeket is. Azt gondolom, ez egy nagyon szép oktatóanyag lesz, ami nem mellesleg megőriz egy tudást.
Nyitókép: Ótos András felvétele
