Mókus Attila operaénekes Újvidéken született, zenei tanulmányait szülővárosában kezdte, majd a Grazi Zeneművészeti és Előadóművészeti Egyetem magánének szakán tanult. Jelenleg a Bécsi Állami Operaház társulatának tagja. Szülővárosában 2010-ben debütált Verdi Traviatájában Giorgio Germont szerepében, majd 2019-ben ismét remekelt a Szerb Nemzeti SzínházA trubadúr című darabjában. Akkor az előadás kapcsán szerepelt lapunk hasábjain, most viszont a bécsi életről és jelenlegi munkáiról kérdeztük.
Milyen Bécsben élni a mindennapjait?
– 2010 óta vagyok Ausztriában, akkor iratkoztam Grazban a Zeneakadémiára, majd négy év után költöztem Bécsbe. Ez tűnt a leglogikusabb lépésnek, mert Bécs a világ egyik zenei központja. Egy ideig ingáztam, egy-két évig itthon is voltam, de 2015 júniusától már Bécs az állandó lakcímem. Kezdetben szabadúszóként dolgoztam, ennek megvan az előnye és a hátránya is, 2020 óta viszont az Állami Operaház tagja vagyok. Ami a bécsi életet illeti, jó és szép, élvezhető. Hozzá kell tennem, hogy rengeteget dolgozom, szinte az egész napomat az operaházban töltöm. A délelőtti próba 10-től kezdődik, a délutáni pedig este 9-ig tart. Akármennyire is jó a tömegközlekedés Bécsben, sokszor nem fizetődik ki hazamenni, inkább bent maradok az operaházban. Van étkezde, lehet ebédelni, ebéd után pedig ott maradok gyakorolni, és megvárom a délutáni próbát. Tehát nem ismerem részletekbe menően a bécsi életet. Az idén először azonban voltam az Operabálban, ami nagy élmény volt számomra. Azt mondják, ez a bálok bálja. Érdekes volt megnézni, miként zajlik egy ilyen esemény, látni azokat a drága ruhákat, illetve keringőzni egyet. Nagyon sok ismert színész is jár a bálra, így tényleg jó volt látni ezt a világot is, ami nem biztos, hogy olyan közel áll a mi világunkhoz.
Említette, hogy sokat próbálnak. Hogyan néz ki a felkészülés egy szerepre, mit rejt ez magában?
– Egy szerepre való felkészülés több részből áll. Először is, amikor rám osztják a szerepet, akkor meg kell szerezni a kottaanyagot, ki kell jelölni, alá kell húzni. Mindenkinek megvan a saját módszere. Nekem van egy piros, kék és zöld színesem, és megvan, mit mivel jelölök. A fontos szerepet pirossal húzom alá, a kevésbé lényegeset zölddel. Megesik, hogy egy operában két szerepet kell tanulnom, ezért nem lehet mind a kettőt pirossal jelölni. A kijelölés nagyon fontos dolog, mert ez teszi átláthatóvá a zeneanyagot. Én mindig lefordítom a szöveget is, ráadásul szó szerint fordítok, mert sokszor benne van a zeneanyagban a fordítás is, de ezekkel az a gond, hogy a szöveg mondanivalóját adják át, nem pedig a szó szerinti fordítást. A partnerek szövegét is lefordítom, legalábbis nagyjából, a lényeges szavakat mindig kijelölöm magamnak. Amikor az ember megvan a fordítással, akkor gyakorol, tanulja a dallamot. A tanulás folyamán korrepetitorokkal, illetve zongoristákkal működünk együtt. Amikor már tudjuk a szerepet, akkor becsukjuk a kottát, és fejből énekeljük, így gyakoroljuk, mert mire elkezdődnek a rendezői próbák, akkorra fejből kell tudni. Ekkor már a rendező veszi át az irányítást. Az új bemutatókra hat hetet próbálunk, ha pedig valamit ismételünk, arra tíz nap, legfeljebb két hét van.
Milyen nyelven énekel legtöbbször, illetve mitől függ, hogy egy opera milyen nyelven fog szólni?
– Németül, olaszul és franciául énekelek legtöbbször. Régen Németországban és Ausztriában is lefordították az operákat németre. A két háború között is németül ment minden. A második világháború után viszont egy olyan döntés született, hogy minden operát eredeti nyelven kell játszani. Ez nagyon jó szerintem, mivel eredeti nyelven vannak megírva a zenei dolgok is benne, az úgynevezett akcentusok, hogy mikor kell egy-egy hangot hangsúlyozni. A fordításokkal az a gond, mint már említettem is, hogy nem szó szerint fordítanak, hanem a mondanivaló értelmét adják át, ezért megtörténhet az, hogy egy zeneileg fontos pont valójában egy abszolút értelmetlen szóhoz kerül, mert úgy jön ki. Én mindig úgy gondolkodom, hogy a zene a szöveg szolgálója azért, mert a szöveget érteni kell, azzal mondjuk el a mondanivalónkat, ha nem lenne szöveg, akkor az balett lenne vagy szimfonikus zene. Ezért nagyon lényeges érteni, hogy mit énekel az ember.
Mit tesz annak érdekében, hogy a hangja mindig úgy szóljon, ahogy az kell, vannak bevált praktikái?
– Nekem a legfontosabb, hogy kialudjam magam. Valójában az éneklés egy fizikai dolog, testünkkel csináljuk, ezért fittnek kell lenni, akár a sportolóknak. Meccset sem lehet játszani, ha az ember előtte nem aludt egész éjjel. Nem iszom hideget, és fagyit sem eszem sűrűn, majdnem, hogy abszolút nem. Valójában ennyi. Előadás előtt vigyázni kell arra is, hogy az ember ne egyen olyat, ami savat csinál, és persze semmi alkohol. Előadás előtt és alatt szóba sem jöhet, mert egyszerűen nem tud az ember koncentrálni.
Telt ház előtt mennek a darabok? Milyen érzés ennyi ember előtt énekelni?
– A Bécsi Operaháznak a jegyeladási szintje 98 vagy 99 százalék. Mindegyik előadásra minden jegy elkel. Általában lehet jegyet kapni, kivéve akkor, amikor a legnagyobb énekesek lépnek fel. A nagy nevek sok nézőt vonzanak be, és azokra az előadásokra nehéz jegyet váltani. Az Operaház 2500 férőhelyes. Nagyon érdekes ez az érzés, mert amikor a nézőtérről nézzük, hatalmasnak tűnik a színpad, és az is. Amikor viszont a színpadon vagyok, nem tűnik nagynak, mert úgy állnak a falak, az oszlopok, hogy nem látszik az a tengernyi ember, aki ott van előttem. Természetesen meg lehet szokni a közönséget, és nincs is idő arra gondolni, mennyien néznek. Én a darabra koncentrálok, és egyáltalán nem érdekel, hogy ül-e előttem valaki, vagy hogy hányan vannak a közönség soraiban.
A Bécsi Operaházban is van súgó?
– Van, sőt nagyon fontos ember. A Bécsi Operaház súgója karmester súgó, ami azt jelenti, hogy nemcsak mondja a szöveget, hanem be is int bennünket, mint a karmester. Az énekesek számára ő az egyik legfontosabb ember. Nálunk egy évadban nagyjából háromszáz előadás van. Nincs épp mindennap, de előfordul, amikor naponta kettő is van. Ahhoz, hogy bírjuk a tempót, nagyon sokat kell tanulnunk és gyakorolnunk, de nagy segítséget jelent a súgó is.
Sok darabban kipróbálhatta magát, van kedvenc szerepe?
– Nagy Verdi-rajongó vagyok. Főleg azért, mert Verdi nagyon szerette a baritonistákat, sok operát írt nekünk, címszerepekkel. A leghíresebb a Rigoletto, de ott van a Macbeth, a Nabucco és az Otello is. Nála a baritonisták éneklik általában az apa és a király szerepeket. Verdi elvesztette a feleségét és mindkét gyermekét, ezért műveiben örök téma a szülő-gyerek viszony. Nagy duetteket írt, amelyeket nagyon élvezhető énekelni. Nem könnyű, de jó. Puccinit is nagyon szeretem. Puccinitől a Bohéméletet énekeltem, de jövőre három Puccini-operában szerepelek majd. Kezdjük a Triptichonnal, utána jön a Turandot, januárban pedig a Nyugat Lányában énekelek, ez egy western opera.
Szokott önszorgalomból megtanulni szerepeket, ami nagyon tetszik?
– Igen, azt szeretem csinálni, csak nincs rá időm. Most Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operáját szeretném megtanulni önerőből. Egyébként lett volna lehetőségem Olaszországban fellépni vele, de a szerepet még nem tudhattam magaménak. A múlt évadban húsz szerepet tanultam meg. Volt közöttük kisebb-nagyobb, volt, amit csak át kellett ismételni, de akkor is húsz szerep után az embernek egyszerűen nem marad túlzottan sok energiája ahhoz, hogy szabadidejében is szöveget tanuljon. Azt gondolom, hogy az operaénekes mindig benne van a szakmájában és a tanulásban. Nekem nincs munkaidőm. Reggel elmegyek próbára, de olyan nincs, hogy a próbát befejezem, és otthagyom a szerepet. Hazafelé is még azon gondolkodom, mit hogyan lehetne kivitelezni a színpadon, mit hogyan lehetne megoldani, milyen testállás lenne jó. Ilyen dolgokon jár az agyam állandóan. Persze ehhez hozzátartozik az is, hogy egy bizonyos határ után az ember azért megtanulja a darabok nagy részét. Sok ezer operát írtak, de abból nagyjából 100-at játszanak színpadokon, amelyek váltakoznak.
Nagy bátorságra és elszántságra volt szükség, hogy belevágjon élete kalandjába?
– Visszagondolva, nagy bátorság kellett, hogy elinduljak a nagyvilágba, de ezt akkor valahogy én nem is éreztem, mert benne voltam a dologban, vitt magával a lendület. Azért iratkoztam be Ausztriában a zeneakadémiára, mert valahogy úgy vettem észre, hogy ott jobb a program, legalábbis nekem jobban tetszett, mert a gyakorlatra fektetik a hangsúlyt. Nekünk rengeteg gyakorlatunk volt. Az egyetemnek volt saját színháza. Fizikailag kisebb, mint egy színház, de ugyanúgy volt varrodánk, sminkesünk, szóval minden, mind a nagyoknál. Mi minden iskolaévben két nagy projektet játszottunk, egyet télen és egyet nyáron. Ez nagyon fontos. Ugyanakkor hozzá kell azt is tennem, hogy amikor elkezdtem zenével foglalkozni, akkor nem tudom miért, de Bécs volt a fejemben. Az volt a vágyam, hogy egyszer a Bécsi Állami Operaházban énekeljek. Ez végül is elég hamar összejött, így úgy érzem, teljesült az álmom, és minden, ami ezután jön, csak ráadás.
