Készültem, ezúttal igazán készültem arra, hogy az egész majd egy végeláthatatlan, szétfolyó, határtalan, sírva nevetős és napjában többször összetörős, majd újrakezdős érzelmi hullámvasút lesz. Emlékeztettem magam százszor is egymás után, hogy nem fogom jól viselni sem a monotonitást, sem a bezártságot, sem a kialvatlanságot. Nem mondom, hogy hasztalan volt részemről ez a tudatos rákészülés a gyermekágyra, de azt sem állíthatom, hogy elhárított minden nehézséget. Az van ugyanis, hogy amellett, hogy új gyerekkel új kihívások jönnek, a régi gyerekből, ha nem is új, de kicsit más gyerek lesz. És bár erről is hallottam, nyilván nem tudhattam, az én gyerekem mennyire lesz más, s az hogyan hat majd rám. Az átalakulás, a családi átrendeződés időszaka igen fájdalmas és kimerítő lehet mindenkinek. Erre az átalakulásra pedig nincsen megfelelő módszer vagy bevált recept, egyszerűen kénytelenek vagyunk végigcsinálni, s csak remélni, hogy mikor elérjük a túlsó partot, még egyben lesz a csónakunk, melyben mind együtt evezünk.
A testvérféltékenység, nem a testvér ellen szól
Szeretem a kihívásokat. Mindig is szerettem, még akkor is, ha eleinte megrémítenek. Előrevisznek, löknek, lendítenek tovább. De az én tűrőképességem is véges. A kialvatlansággal és a mellgyulladás okozta lázzal vegyített testvérféltékenység kezelése igazán leszívta minden tartalék energiám. Senki nem tud felkészíteni arra az érzelmi viharra, amit a nagyobb gyerek zúdít a szülőre abban a pillanatban, mikor rájön, a kistestvér nemcsak ideiglenes játszótárs, sőt egyelőre még csak nem is igazi játszótárs, nem vendég, látogató, hanem családtag, aki most már itt is marad örökre. Meséltek róla, figyelmeztettek, de saját bőrömön tapasztalni azt a kétségbeesettséget, összezavarodottságot és tanácstalanságot, teljesen más. Azt hittem, elég, ha a nagyobb nem utálja a kisebbet. Azt hittem, a testvérféltékenység róluk szól. Pedig nem. Lehet, hogy a nagyobb imádja a kistestvért, de attól még ki fog borulni, és az mind a szülőn csattan majd. Csak ültem a kanapén, könnyes tekintettel néztem ki a fejemből, kezemben az alvó babát tartva, remélve, hogy nem ébred fel a nagyobb hosszú percek óta tartó, igen hangos és látványos tombolására. Csak néztem magam elé, s azon gondolkodtam, vajon hol rontottam el? Egyáltalán elrontottam, vagy ez is egyike azon dolgoknak, amelyeket jobb, ha elfogad az ember, úgy, ahogy van – jön és majd múlik, csak bírjuk ki valahogy.
Mérlegen a szeretet
Néztem az alvó lányom, s nem értettem, hogy lehet, hogy valaki egyik napról a másikra ilyen nagy lesz. Nem ezt a gyereket hagytam itt, nem ennek a gyereknek adtam jóéjtpuszit, mielőtt azon a tavaszi hűvös éjszakán elindultam a kórházba. Emlékszem, ahogy a tenyerembe vettem a kis kezét, s aránytalanul nagynak éreztem, három nappal korábbi méretéhez képest. Bármennyire is akartam, az agyam nem tudott meggyőzni arról, hogy ezek a kezek ugyanazok a kezek, hogy tényleg ugyanakkorák, mint három napja, csak más a viszonyítási alap – most már van az övétől kisebb kéz is, már nem ő a legkisebb.
Hosszú ideje nem voltam már kettesben a nagyobbal. Fogtam azt a hirtelen olyan nagynak tűnő kis kezet a tenyeremben, miközben virágot szedtünk. A híd egyik oldalán beledobtuk a patakba, a másikon lestük, vajon mikor bukkan fel. A maradékot csokorba kötöttük, hazavittük. Jó volt megint csak ketten. Aztán hirtelen az jutott eszembe, soha többé nem leszünk már csak ketten. Miközben kéz a kézben sétáltunk, azon gondolkodtam, borzasztó nehéz ez – két gyereket egyformán szeretni. Azt mondják, jön majd magától. Hiszen ez természetes. Hogy is ne szerethetné egy anya egyformán a gyerekeit? Pedig nem éppen így van. Arról az ösztönös, szinte tapintható, állandó kapcsolódásra való vágyról a babánkkal senki nem szól. Hogy az másodszorra, meg sokadszorra is ugyanolyan minden mást felülmúlóan erős. És néha úgy tűnik, senki más iránt érzett szeretet nem érhet fel ahhoz, ahogyan a kisbabánkat szeretjük.
Aznap este azt írtam a naplómba, úgy érzem, nem szeretem egyformán őket, s borzasztó bűntudat gyötör emiatt. Aztán arra jöttem rá, ez nem a szeretetről szól. Ez most ösztön kérdése. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a baba számára létszükséglet a közelségem – az ő ragaszkodása ösztönös. A nagyobb ragaszkodása már kevésbé szól az ösztönről, félig-meddig tudatos aggodalom, hogy elveszíti végleg a kitüntetett figyelmet, amiben eddig sütkérezett. Az a baj, hogy nagyobb gyerek mellé nagyobb elvárás is dukál – nem feltétlenül jogosan. Az a három kórházban töltött nap alatt belőlem kétgyerekes anya lett, s nagyon gyorsan alkalmazkodnom kellett az új helyzethez – nem volt más választásom, helyt kellett állni. Egy háromévestől azonban aligha várható el ugyanez a tettre kész és rugalmas hozzáállás. Neki nem elég három nap, de még csak három hét sem, hogy megszokja, elfogadja, most már nem csupán tőle kerek számunkra a világ. Úgyhogy egyelőre csak fogom azt a hirtelen hatalmasnak tűnő kis kezét, szedjük a virágot, hallgatjuk a csobogó patakot, építjük a homokvárat, amikor csak lehet, ha csak lehet, kettesben. Pakolom a mérleg tálcáit, próbálom egyensúlyba hozni a gyerekeim szeretettárait, s útközben helyrebillenteni valahogy a saját lelkemet is.
Nyitókép: Illusztráció/Pexels
