It takes a village to raise a child – avagy egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell – tartja az angolszász mondás. Ez a kis bölcsesség azt a tényt hivatott röviden és velősen összegezni, hogy a gyereknevelés nem egyéni, önálló feladat. Egy egész közösség gyümölcsöző együttműködése szükségeltetik ahhoz, hogy gyermekeink egészséges és biztonságos körülmények között a lehető legjobb esélyekkel induljanak a felnőttéválás rögös útján. Ideális esetben nem csak anya és apa felelőssége és feladata életben tartani az utódokat – kell a nagymama, kell a nagyapa, nagynéni, nagybácsi, a szomszéd, a nagymama barátnője, a szülők barátai és még sorolhatnám. It takes a village. Egy egész falu kell. Ahányszor eszembe jut, ösztönösen nézek körbe – s az én falum? Hol a falum?
Azt gondolhatnánk túlzás. Túlzás, azt állítani, hogy már-már lehetetlen, de legalábbis igen megterhelő feladat „egyedül” gyereket nevelni. Pedig, ha jobban belegondolunk, hogy is volt ez nem is annyira régen, hogy is van ez még most is a szerencsésebbek között, akkor gyorsan rájöhetünk, hogy valójában a túlzás ott lapul, hogy azt feltételezzük a gyereknevelés és az aköré kapcsolódó minden feladat és kihívás megoldása csak és kizárólag apa és/vagy anya kötelezettsége. PhD. Michaeleen Doucleff – akiről volt már szó itt az Anyasarok hasábjain – több kontinensen hurcolta át óvodáskorú kislányát, hogy heteket, hónapokat szánhasson többé-kevésbé érintetlen kultúrák megfigyelésére. Mert van, ahol még létezik a falu, néha szó szerint. Van, ahol mi sem természetesebb, mint tehermentesíteni a szülőket, amennyire csak lehet, a gyerekeket pedig közösen nevelni közösségben, így tovább adva alapvető, de az élethez elengedhetetlen tapasztalatokat, bölcsességeket. Majd utazásait követően leült és írt egy egész könyvet arról, miért gondolja, hogy az egy anya és egy apa felállás messze nem ideális, ha gyereknevelésről van szó.
Manapság azonban egyre gyakrabban látni, hogy a szülők magukra maradnak a gyereknevelés elsöprő és igen komoly küldetésével. Hogy mi okból, az most nem lényeges. Az viszont tagadhatatlan, hogy ennek az új családi felállásnak éppen azok isszák meg a levét, akikről szól – a szülők és a gyerekek. Voltam az egyenlet mindkét oldalán – voltam családot segítő falu szerepében, mint dada, és vagyok most a falu nélkül maradt szülő szerepében, mint külföldön élő kétgyermekes eltartott anya. Hogy megtapasztaltam, milyen egy gyermek (na és persze a szülő) számára, ha egy kezdetben idegen személyt kell megszokni, elfogadni, s ha lehet, szinte a családba fogadni, megszeretni, megbízni benne – nos lehet, éppen ez az oka annak, hogy én ódzkodom attól, hogy dadát keressek a saját gyerekeim mellé. Hiába tudom, hogy nagyban megkönnyítené az életem, ha lenne legalább csak egy személy rajtam és a páromon kívül, akire nyugodt szívvel, szinte bármikor rá tudnánk bízni porontyainkat, jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy találnék bárkit is, akiben megbíznék annyira, hogy a gyerekeimet rá hagyjam. Pedig nagyon hiányozna az a kis szünet...
Olvastam egyszer, ha valaha is úgy érzem, dühös vagyok a síró babámra, helyezzem biztonságban a kiságyba, hagyjam el a szobát, s adjak magamnak pár percet a megnyugvásra. Nem értettem, miért dühítene fel a babasírás? Most már értem. Az az anya vagyok, akinek kell pár perc, mikor túlfeszül a húr. Kell, hogy magamra csukjam az ajtót, és kieresszem a gőzt, hogy aztán többé-kevésbé higgadtan térjek vissza a zaklatott gyermekemhez. Mert az van, hogy nem úgy vagyunk kitalálva, hogy egyedül csináljuk ezt végig. A történelem során mindig volt a szülők, de legfőképpen az anyák körül egy társadalmi háló, amely kézzelfogható segítséget tudott nyújtani, abban a kritikus időszakban, amikor anya is és a baba is szokja még az új világrendet. Sokáig, sőt néha mai napig bűntudatom van, ha kiborulok. Aztán arra gondolok, nem csoda, hiszen nincs falum, akitől segítséget kérhetnék, aki megtart, felemel, akkor is, ha már korán reggel azt érzem, ez a nap sem lesz sétagalopp. Nem gyengeség elfáradni. Nem gyengeség azt érezni, nem bírjuk tovább. Nem tudunk mindig száz százalékot adni magunkból – vagyis pontosabb megfogalmazás lenne, hogy ritkán tudunk száz százalékon teljesíteni. Mert nem úgy vagyunk kitalálva, hogy ezt egyedül csináljuk. Ha az ember világéletében egyedül kellett volna viselje a fajfenntartás súlyát, az evolúció süllyesztőjében végezte volna minden két lábon járó.
Szóval, hol a falum? Igazából van falum. Szezonális. Ideiglenes. Van falum, mikor otthon vagyunk a Vajdaságban. Ott nem csak nagyszülők állnak készségesen segítségünkre. Ott vannak lassan több évtizedes barátok, rokonok, nagynénik, nagybácsik, szomszéd nénik, ismerősök, akikkel bármikor, bármilyen helyzetben, gondolkodás nélkül ott merném hagyni a gyerekeimet, ha éppen úgy alakulna. Hatalmas falum van. Már-már városom. És mert van, mert tudom, pontosan értem, milyen az, amikor van, na éppen ezért mondom, hogy nagyon fontos, hogy legyen.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
