2024. december 23., hétfő
ANYASAROK

Amitől a karácsonyunk csakis a miénk

Mindig is elbűvölt a karácsony. Gyermekkorom éveinek fénypontja volt ez az ünnep, toronymagasan előzve meg bármelyik születésnapot vagy egyéb piros betűs napot a naptárban. Mindent imádtam, ami karácsony – a fényeket, az ízeket, az illatokat, a színeket, a havat, a kuckózást, a fenyőfát, az összejöveteleket, a nyüzsgést, majd az azt követő lágy, meleg, nyugalmat. A rajongás elkísért a felnőtt koromig, ahol a család szűkülésével, a nagyszülők elvesztésével, kopott kissé a varázs – egyre kevesebben ültünk az ünnepi asztal körül, egyre kevesebb volt a zsibongás. Később aztán nagyvárosba költöztem, s arcul csapott az a szemtelen, számító, fogyasztóközpontú ünnepi készülődés, minek hatására, már október közepén ott virítanak a karácsonyfák a boltok kirakataiban. Kezdtem kicsit elveszíteni gyermekkorom féltve őrzött, bizsergető karácsonyainak különlegességét. Az ünnep, ami máskor mindent felülmúlóan fontos volt számomra, hirtelen úgy veszített tündökléséből, hogy közben soha ilyen hangosan és harsányan még nem tolta az arcomba senki.

Pár éve azonban igazán próbálom újra különlegessé, újra a magamévá, magunkévá tenni az ünnepet. Pár éve anya lettem, család lettünk, így most már nem csak magam miatt, de miattuk is, megpróbálom visszalopni a szívembe a varázst. Tudatosan szemezgetek mikor és mit engedek be az ünnepi körünkbe, s lassan, fokozatosan építem újjá jövőbeni karácsonyainkat. Persze ebbe a család többi tagja is beleszól, mindenki hozza a maga hagyományát – a férjem éppen úgy, mint a négyévesünk. Ezért is eshetett meg, hogy az idei télre, valamint karácsonyra hangolódás lányom korából adódóan nálunk a Disney jól ismert jégkirálynőjével indult. Eleinte nem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy innentől akkor most nálunk is tombolni fog a jégvarázs mánia, azóta azonban az esték és hétvégék elmaradhatatlan részévé vált. Minden egyes nappal enyhül bennem az ellenállás, s ha igazán őszinte vagyok magamhoz, be kell vallanom, valójában jólesik elmerülni a gyermekek ártatlan és csodákkal teli mesevilágában, ahol karácsonykor mindig esik a hó, s ahol minden történetnek jó a vége. Közben fejben gyűjtögetem gyerekkorom kedvenceit, s alig várom azt az évet, mikor majd forrócsokoládéval, pokróc alá bújva együtt nézzük a Polár Expresszt vagy a Grincset.

Karácsony egy-két napig tart ugyan, de az ünnepi készülődés ettől lényegesen hosszabb időszak, s azért az ünnepre való hangolódás mégsem merülhet ki a karácsony tematikája köré fonódó történetek végeláthatatlan ismétlésében. Olyan ez, mint a karácsonyi slágerek – ha október közepe óta All I Want For Christmas és a Jingle Bells szól a fejünkben, megcsömörlik az ember, mire elérkezik a szenteste. Hogy ellensúlyozzam a modern világ harsány, csillogó-villogó folytonos pörgését, a hétköznapokban népi hagyományaink kapnak helyet. Bár nem ismerek túl sok karácsonyi tematikájú népdalt, s azoknak nagy része is inkább templomi ének, betlehemes játék vagy János köszöntők, az éneklés nálunk a mindennapok része. Sokszor észre sem veszem, hogy fújok egy dallamot, míg azt nem hallom, hogy a szomszéd szobából a kislányom hangja válaszol az énekemre, éppoly ösztönösen és öntudatlanul, ahogyan én belekezdtem. Énekelünk fürdés közben, alvás előtt, séta közben vagy ünnepek közeledtével az elmaradhatatlan mézeskalácsok díszítése közben. És szívet melengető a közös danolászás. Hiszen elemi részünk a dallam, a ritmus, még akkor is, ha megfeledkeztünk róla egy időre.

A díszítés bár nem a legfontosabb, tagadhatatlanul a leglátványosabb része az ünnepi készülődésnek. A karácsony elmaradhatatlan főszereplője, a karácsonyfa nálunk minden évben kicsit korábban kerül a helyére, nem a Jézuska hozza szenteste, ahogyan gyermekkoromban azt megszoktam. Annak a Nyugatról erősen beáramló szokásnak, miszerint a karácsonyi díszek, fástól, mindenestől már az amerikai hálaadás ünnepét követően felkerülnek a helyükre, azért még ellenállunk. Nem lesz karácsonyfánk novemberben. Az adventi időszak kezdetével azonban szépen lassan karácsonyi jelleget ölt az otthonunk, s a hónap közepe felé néha a fa is előkerül a dobozából, még ha a díszítés várat is magára néhány napot. Az ünnepünk ugyan nem lehet teljesen egyedi, hiszen a hagyományaink, ha nem is egyeznek meg egészen, ugyanott gyökereznek. A karácsonyfánk azonban a maga nemében páratlan. Kézzel készült papírdíszek, szárított narancskarikák, kézműves kerámia és fa díszek lógnak az ágain – nincs üveggömb, sujtás, nincs színharmónia, semmi giccs. Összevisszaság van, tökéletlenség, de éppen ettől a sajátunk. A mi fánk pont olyan, mint az otthonunk, s abban az ünnepünk – meleg, hívogató, ismerős. Már most látom, hogy minden évben kicsit más lesz a karácsony, talán valamivel több, s valami mással kevesebb, de annyi biztos, hogy varázslatos lesz és csak a miénk.

(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás