Úgy két hónappal ezelőtt az egyik helyi nagykereskedelmi lánc üzletének újságokkal teli polcai előtt sétálva egyszer csak szembe találtam magam Kolumbusz Kristóffal. Megálltam, levettem a polcról a csillogó borítójú történelmi magazint, és belelapoztam. Fényes oldalak, tele hívogató képekkel és izgalmas történetekkel. Francia nyelvű történelmi magazin – kellemest a hasznossal, gondoltam, legalább tanulok néhány új szót is olvasás közben. A férjem meg is jegyezte, minek veszem meg – „úgy sem fogod elolvasni”. Csak legyintettem, s miközben a bevásárlókocsiban landoltak a nagy földrajzi felfedezők, puffogtam is kicsit magamban, még hogy nem fogom elolvasni! Az élelmiszerek között sétálva el is képzeltem, milyen jó lesz alvásidőben vagy esténként egy bögre forró tea mellett olvasgatni, mint régen, amikor még volt időm ilyesmire. Nem is tudom, mit gondoltam.
Két hónappal később, még mindig a kanapé karfáján tartom Kolumbuszt. Könyvjelző is van benne, meg is gyűrődött kicsit, de mostanra kezdem belátni, talán soha nem fogom elolvasni. És ez csak egy azon sok dolog közül, amit szívesen csinálnék, de valahogy sem idő, sem energia, sem kapacitás nincs rá. Három vagy négy félig kiolvasott könyv tornyosul a kanapé másik karfáján. Listát vezetek filmekről, amiket szívesen megnéznék, és vettem egy francia nyelvtankönyvet is, aminek szerettem volna mindennap csak tizenöt percet szánni, sok kicsi sokra megy alapon, de be kell látnom, lehet soha nem érek a végére. Minden reggel úgy indulok neki a napnak, ma edzeni fogok, csak húsz percet, kell a testemnek a mozgás. Aztán a legtöbb napon úgy megyek aludni, hogy ez ma sem jött össze. És ezek csak azok a dolgok, amikkel a gyerekek előtt is szívesen foglalkoztam. Most is jólesne valahogyan beépíteni a mindennapokba, de az van, hogy egyszerűen nem megy. Nem megy, mert ezeket a sorokat is félkézzel gépelem, mert a másikban a fiam tartom, akit ma nem lehet letenni. Persze jogos felvetés lenne, hogy esetleg írjak cikket máskor, csakhogy úgy érzem, mostanában úgy csúszik ki a kezemből a máskor és a majd később, mint az ember ujjai közül a homok. Ha nem csinálom meg most, akkor lehet, nem csinálom meg soha. Márpedig az ihlet illékony dolog, ha szembe jön velünk, jobb nyakon csípni.
Felnézek a képernyőről, és meglátom a mosókonyha ajtajában tornyosuló hajtogatásra váró tiszta ruhákat. Három vagy négy napja hol jobbra, hol balra pakolom a ruháskosarat, csak valahogy el nem pakolja senki a tiszta ruhákat. Közben a lányom uzsonnát kér – mindjárt tizenegy óra, jött és el is múlt a tízórai. Néha nem értem, hogy múlhat egyszerre ilyen lassan, s közben mégis ennyire gyorsan az idő. Nézőpont kérdése, feltételezem – lassan múlik, ha az egyik gyerek csak akkor hallgat, ha kézben van, a másiknak meg két hétig szünetel az ovi, s gyorsan, ha abból a szemszögből nézem, mennyi teendő vár még rám aznap, vagy úgy általában a héten, folyamatosan, megállás nélkül, szakadatlanul. Leteszem a kisebbet, félreteszem a laptopot és feltápászkodom a földről, hogy uzsonnát készítsek a nagyobbnak. Miközben a körtét hámozom, az agyam tovább futtatja a félbehagyott munkát – csak remélem, megjegyzek minden mentálisan feljegyzett mondatot. A kisfiam keservesen sír, mert letettem, a nagy letelepszik mellé, s vigasztalni próbálja nagyon aranyosan, de teljesen sikertelenül. Nincs még tizenöt perce sem, hogy leütöttem az első betűt a billentyűzeten. Kolumbusz Kristóf a laptopom alatt gyűrődik éppen, én meg azon gondolkodom, lehet túl sokat akarok. De túl sok vajon, hogy akarok magamnak egy kis időt magamra? Hogy vágyom egy kis osztatlan figyelemre magamtól magamnak? Nagy kérés lenne napi húsz perc, egy kis olvasásra egy bögrényi forró tea mellett? Nem úgy, hogy az egyik rajtam lóg, a másik meg közben a kanapén ugrál, annak ellenére, hogy többször kértem, ne tegye. Nem úgy, hogy még a bekezdés végére sem érek, mire a nagyobb felkiált: „Szeretnék még körtét! Most! Most! Most!”, sikeresen kizökkentve ezzel a gondolatmenetemből. Elveszítem a fonalat.
Szeretem a gyerekeimet. Rájuk nézek, s hirtelen semmi más nem fontos. De aztán lekacsint a polcról a Kolumbusz, porfelhőt puffogtat Dante, ahogy arrébb teszem – vagy két éve már, hogy elindultam a Pokol tornácáról, s bár a Poklon már túl vagyunk, ott hagytam Dantét Vergiliusszal együtt a Purgatórium hegyének tövében. Most nincs időm. Nincs időm, mert felváltva cserélek pelenkát, s asszisztálok a nagyobbnak a mosdóban, mert ki kell halászni a sötétzöld filctoll tetejét a vécékagylóból, amiről fogalmam sincs, hogy is került oda egyáltalán. Közben kitartóan írom ezeket a sorokat, hol fejben, hol a billentyűzeten. S tudom, pont mint Dantéra, rám is vár a Mennyország. Tudom, a mai csak egy ilyen nap. Szürke az ég, magunkban is nehezebb megtalálni a fényt. De azt is tudom, hogy tényleg soha nem fogom kiolvasni azt a magazint, és némán szitkozódom, hogy már megint a férjemnek van igaza.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
