A Parno Graszt egyet jelent az autentikus cigányzenével. Esetükben az autentikus valóban eredetit, hamisítatlant jelent, hiszen amellett, hogy zenei anyagukat maguk gyűjtötték a szabolcs–szatmári Paszabról és környékéről, a zenekar a mai napig itt él, távol a nagyvárosok zajától és gyorsan múló divatjától. Zenéjük így őrizhette meg ősi, eleven karakterét, az együttes pedig őszinte, közvetlen természetét.
Zenéjük mára bejárta a világot: 2008-ban Indiában kutatták zenei gyökereiket, ismerős arcokat, szokásokat, dallamokat keresve, falusi zenészekkel együtt muzsikálva. 2016-ban részt vettek az Eurovíziós Dalfesztiválon. A Dal műsorában a Parno Graszt összemérhette tehetségét több különleges magyar előadóval, formációval. A Már nem szédülök nem csupán a döntőig repítette őket, hanem országszerte ismertebbé tette az energetikus csapatot.
Koncertjeik alkalmával megelevenedik a vidéki kocsma pálinkaleheletű hangulata, zörögnek a szekerek, pörögnek a szoknyák. Nem volt ez máshogy újvidéki fellépésükön sem. A csapat ugyanis az Újvidéki Színház 50. születésnapi rendezvényprogramját tette színesebbé. A zenekar néhány tagjával, Oláh Tamás frontemberrel, Oláh Krisztián tangóharmonikással és Oláh Heléna énekessel, táncossal a fellépés előtt sikerült beszélgetnünk, akik lelkesen meséltek a csapat munkájáról és az elmúlt évek kihívásairól.
Oláh Tamás: – Meglehetősen nehézkesek volt a Covid időszaka, de azóta igazán vágtat a ló. Így is fogalmazhatnánk, hiszen a parno graszt magyarul fehér lovat jelent. A fehér szín a tisztaság jelképe, a ló pedig a szabadságé. A Covid után a Budapest Parkban megtartottuk a 30. jubileumi nagykoncertünket, ahol nagyjából 6-7 ezer ember volt. Ez még inkább megerősítette azt az elképzelésünket, hogy érdemes nagyszínpadot nyitni ennek a műfajnak, és ezt mások is észrevették. Ma már elmondhatjuk, hogy főként nagyszínpadokon játszik a zenekar. Minden nagyobb fesztiválon ott vagyunk Magyarországon, külföldön is. Egyre többször hívnak bennünket a szomszédos országokba, ennek természetesen mi kiváltképpen örülünk. Folyamatosan rohanunk és megyünk. Igazság szerint április, május körül szokott beindulni az idény, de mi ebben is kivételesek vagyunk, mert nálunk már februárban indul.
Hogyan mutatná be a zenekart azok számára, akik még nem ismerik az önök által kedvelt műfajt?
O. T.: – A zenekar egy családi vállalkozás. Itt van például a fiam és a keresztlányom is. Tényleg nagyon szoros kapcsolat van a tagok között, szerintem ezért is van még talpon a zenekar, és halad ennyire jól. Általában úgy publikálnak bennünket, hogy a folklórt éltetjük, és hogy mi vagyunk maga a hagyomány, de rájöttem, hogy az emberek nem igazán arra kíváncsiak, hogy régen hogyan énekeltek az öregek, hanem arra, hogy milyen hangulatot, életérzést tud egy zenekar átadni. Én inkább már a világzene felé hajlok, mint a hagyományos cigányzene felé. Természetesen megtalálható benne a cigányzene, mert nem tudunk belőle kilépni, benne van a vérünkben. Hiába játszunk mi feldolgozásokat, illetve különböző felállásokban más zenekarokkal, a cigányzene akkor is felfedezhető. Aki ismeri a zenekart, az rögtön felfedezi benne a Parno Graszt zenei ízét. Mi pedig ezt egyrészt nem is tudjuk, másrészt nem is akarjuk megváltoztatni. Abban tudunk a zenével korban haladni, hogy bizonyos feldolgozásokat csinálunk, amit nagyon-nagyon sokan ismernek, de abban ugyanúgy ott lesznek a gyökereink.
Honnan merítenek ötleteket az új dalokhoz?
O. T.:– Zenei gyökereink a közvetlen környezetünk muzsikáiból erednek, rengeteg dallamot gyűjtöttünk a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Paszab környékéről. Ugyanakkor Indiában is kutattunk a zenénk múltja után, ismerős dallamokat keresve. A gyűjtés azonban elfogyott. Meghaltak az öregek, már mi vagyunk az idősebbek, így már nem igazán lehetne kitől anyagokat kérni. Új dalok azonban mindig születnek. Legközelebb áprilisba vonulunk majd stúdióba és vesszük fel az új anyagot. Nem mindenki tudja, de sajnos nagyon keservesen születnek a nóták. Ezeket én írom, és most sikerült négy-öt dalt összehoznom. Az igazság az, hogy nehéz teljesen új dalt írni. Azt tapasztaljuk, hogy minden nótában vannak zenei betétek, amelyek nagyon hasonlítanak a korábbi dalokra. A mai világban az, hogy egy olyan dalt írjon az ember, ami még nem ütötte meg senki fülét szinte lehetetlen. Mindig ér bennünket valamilyen zenei impulzus, így sokat inspirálódunk más együttesektől is. Ebből adódóan én inkább az életérzésre hagyatkozok. Az a fontos, hogyha játsszuk azt a dalt, akkor érezzük jól magunkat benne, adjuk át magunkat teljesen a dalnak, és ettől lesz majd a miénk. Meggyőződésem, hogy a jóisten a tenyerén hordja a zenekart, hiszen két-három évente mindig történik valami, amitől óriási löketet kapunk. Mi örömzenészek vagyunk, mindenki a fülére és a szívére hallgat. Ettől érezzük jól magunkat, és valószínűleg a közönség emiatt az őszinteség és közvetlenség miatt szeret bennünket.
Ezek szerint, akkor soha nem is tanultak zenélni?
Oláh Krisztián: – Így van, nincs képzett zenészünk. Nem tanultunk sem énekelni, sem zenélni. Mi csak jól érezzük magunkat. Egymástól tanulunk, és önmagunkat fejlesztjük. Szinte a küldetésünknek tekintjük a hagyományaink ápolását. Én az édesapámtól tanultam meg hangszereken játszani, ő pedig ugyanígy a szüleitől. A zenélés nálunk hagyományként él, a szülőkről a gyermekekre öröklődik. A kisfiam még csak 6 éves, de már neki is van harmonikája, szintetizátora és gitárja is. A gyerekek látják, hogy mit csinálnak a szüleik, és ők is azt akarják. Nagyon fogékonyak és könnyen tanulnak.
Több zenekarral is együttműködtetek már az évek során, milyenek ezek a munkák?
O. K.:– Ezeket az együttműködéseket üde színfoltoknak nevezném. Jó megtapasztalni más légkörüket, különböző munka- és zenei stílusokat. Több zenekarral is nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Úgy vélem, egy együttes életében fontos a változatosság, amit mi az együttműködések révén tudunk megvalósítani. Jót tesz egy kis vérpezsdítés nekünk, de a közönségünknek is.
A zene mellett a ti esetetekben a táncnak kulcsszerepe van a fellépések során.
Oláh Heléna: – Igen, ebben a stílusban szorosan kapcsolódik a zene és a tánc. A cigánytáncra rá kell teremni. Én táncolok és énekelek. Igaz a táncban én sem jeleskedem annyira, de mivel én vagyok már a zenekarban az egyedüli lány, így rákényszerülök. A koncerteken mindig van tánc. A közönség nagyon szereti, így nem maradhat ki egyetlen fellépésünkről sem.
Te vagy a legfiatalabb tag, mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást?
O. H.: – Kicsi korom óta arra készültem, hogy én is a zenekarral ott fogok állni a színpadon. Tizenhat éves koromig otthon gyakoroltam, felkészültem, és amikor A Dal című műsorban indultunk, akkor csatlakoztam hivatalosan a zenekarhoz. Nekem anyaként és feleségként nem egyszerű az együttessel turnézni, járni a világot, de a párom mindenben segít, mellettem áll. Kihívások akkor vannak, ha például más zenekarokkal csinálunk valami közös produkciót, és akkor arra kell készülni. Ez jelenti számomra a legnagyobb kihívást, hogy otthon is tudjak teljesíteni, és új stílusban is helyt tudjak állni.
Van-e valami személyes álmod, személyes vágyad?
O. H.: – Nagy öröm számomra, hogy cigányzenekarként már nagyszínpadokon játszunk a fesztiválokon, tehát ahol világzene van, mi is ott vagyunk. Én nagyon örülök, hogy úgymond sikeres vagyok a zenekarral együtt, viszont az egyik nagy álmom, hogy egyszer majd egyedül is megálljam a helyem. Nagyon közel áll hozzám a pop műfaj, melyben szívesen kipróbálnám magam.
Milyen repertoárral érkeztetek az újvidéki közönséghez?
O. H.: – A hangulattól és a kedvtől függ, hogy mit játszunk. Mi spontán zenészek vagyunk. Nekünk még számlistánk sincs a koncerteken! Felmegyünk, talán megvan az első dal, de van, hogy még azt sem tudjuk előre. Természetesen van egy pár dal, ami biztosan el fog hangzani. Például a Muki fia nélkül nem múlhat el egy fellépés sem. Minden alkalommal el kell játszani, nem lehet kihagyni, mert követeli a közönség.
Nyitókép: Ótos András felvétele
