E sorok írásakor február van, de az évszakhoz képest enyhe az idő. A puhának tetsző friss zöld mohatakaró alól előbúvó fűszálak, krókuszok és hóvirágok becsapják az érzékeimet, kicsit olyan érzésem támad, mintha már tavasz lenne. Kéz a kézben sétálunk én és a lányom, hosszú ideje most először csak ketten. Amióta kétgyerekes anyuka vagyok, folyamatosan tanulom megosztani az időm, a figyelmem, magamat a két gyerek között, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ebben még nem találtam meg az egyensúlyt. Pontosan ezért esik most olyan jól ez a pár órás együttlét mindkettőnknek. Lekéstük a villamost, úgyhogy sétálunk egy megállónyit. Nézegetjük a lila színben pompázó virágokat, az élénkzöld mohát. A lányom rácsodálkozik egy fűszál hegyén csillogó harmatcseppre – tudom, az egész már-már túl idilli, pedig ez most tényleg a valóság. Ahogy elérjük a következő megállót, leülünk a padra. Az állomással szemben a tó vizén különböző vízimadarak lebegnek hangtalanul, forgalom sincs, csend van, nyugalom, szombat, tíz óra. Ránézek a vigyorgó gyerekemre, s látom a szemében, ez minden, amire tőlem az elmúlt időszakban szüksége volt. Csak lenni – ketten, spontán, mindenféle kötelezettség nélkül. A mázsás súly eltűnik a vállamról, olyan ez a lelkemnek, mint a feloldozás.
Az utóbbi időben nagyon sok kritika ért a négyévesem felől, melyek üzenete mindig ugyanaz volt – nem vagyok elég jó. A szívemre vettem, szenvedtem tőle – nem vagyok elég jó. Olyasmi ez, amivel régóta küzdök, mint legidősebb, példamutató testvér, mint példás tanuló, mint lány, majd később nő, ebben a férfiközpontú társadalomban, ahol törjünk akármilyen magasra is, olybá tűnik, egy lépéssel mindig le vagyunk maradva. Olyan feladat, útravaló jónak lenni, amit nem tudatosan szabnak ki ránk, csak mi nők így csináljuk, ezt mondjuk, mert ezt láttuk, így tanultuk. Nekünk kell jónak lenni, példát mutatni, felelősségteljesen viselkedni, legfőképpen anyaként, hiszen ki neveli meg azt a gyereket, ha nem az anyja, ki húzza meg a határokat, ki mutat példát? Szóval a lelkemre vettem. Nagyon is. Jobban, mint kellett volna. Mert hát legbelül, tudom, elég jó vagyok. Sőt, kiváltságos helyzetemből adódóan, lehet jobb is, mint az átlag, hiszen jóval több időt tölthetek a gyerekeimmel, mint a legtöbb szülő. Hosszas önreflexió után viszont hamar rájöttem, ez a kritika nem a négyévesem agyszüleménye. Ez valójában önkritika, amit a négyévesem kis papagájként szajkóz bármelyik pillanatban, mikor úgy érzi, valami nem éppen úgy alakult, ahogy szerette volna. Én magam vagyok ennek a kritikának a megfogalmazója. Tőlem hallja, mikor hangot adok csalódottságomnak, hogy már megint nem sikerült annyi időt és energiát adnom neki magamból, amennyit szerettem volna. Nem benne fogalmazódott meg az elégedetlenség, én szeretnék sokkal több lenni.
Egyik nap aztán megkérdeztem a férjem, mennyire gondolja magát jó szülőnek, jó apának, s gondolkodás nélkül, határozottan vágta rá, jó szülőnek véli magát. Míg az én azonnali reakcióm az önvád, az övé a bizonyosság, hogy elég jó. Mint, akinek fejére esik a zongora a rajzfilmben, úgy robbant agyamba a gondolat – ha elég jónak gondolom magam, nyilván a gyerekem is elég jónak fog tartani. Elengedtem hát a megfelelni akarást, és megengedtem magamnak, úgy legyek jó, ahogy vagyok, hiszen legnagyobb hibám jelenleg, hogy nem tudok kettészakadni, az meg fizikai képtelenség, szóval felesleges erőmet megfeszítve törekedni rá, majd ostorozni magam, ha nem sikerül. Ahogy ott ültünk a villamosmegállóban, ahogy ölelkezve néztük a tavat, éreztem, hogy a legjobb vagyok. Mert nem kellett semmi más, csak egy kis osztatlan figyelem, szavakkal és tettekkel kifejezett szeretet – szeretlek, ölellek, ugye jó most így, csak ketten?
Megérkezett a villamos, és a kislányom ujjongva ugrott fel mellőlem. Van valami varázsa ennek a nagyvárosi létnek, különösen a falusi identitásunkkal párhuzamba állítva. Még számomra is különleges metrózni, villamosra szállni minden egyes alkalommal. Leültem, a lányomat az ölembe vettem, s mentünk, robogtunk fagyizni – mert ez volt az egyezség, fagyizni megyünk kettesben, csak én meg ő. Eltelt azóta pár hét. Rosszabb napokon, mikor mindkét gyerek beteg, felváltva ölelem őket, szalad a lakás, és az ebéd sehogyan sem akar elkészülni, még visszakúszik a fejembe a gondolat, hogy jobban kellene, többet kellene – gyógyíthatatlan perfekcionista énem soha nem fogom tudni teljesen levetkőzni. Az a szombat délelőtt óta viszont egyre többször engedem meg magamnak, hogy kevesebb legyek, hogy ne legyek elég jó, és elfogadom, hogy most ennyire futja. Azóta elengedem a fülem mellett a kritikát, nem törődöm vele, mert tudom, csupán az önvádam visszhangja. Csak, ha a lányom mondja, jobban betalál. Mint a napfény az üvegen át, valahogy ez a visszajelzés is égetőbb, forróbb a gyerekem szájából, mint mikor csak a fejemben hallom. Mégis úgy döntöttem, nem veszek róla tudomást, és igazam volt – attól kezdve, hogy másképp néztem magamra és a teljesítményemre, varázsütésszerűen ritkult meg a lányom által benyújtott panaszok száma. Azóta megértettem, akkor vagyok számukra a legjobb anya, ha elhiszem magamról, hogy méltó vagyok erre a címre. S végül is miért ne lennék?
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
