„Apa jobb anya, mint te, anya!” – ordította képembe az akkor még három és fél éves lányom, nehezen megfogalmazható érzéseit, mielőtt becsapta volna orrom előtt a szobájának ajtaját. Azt gondoltam, az ajtócsapkodással nem lesz dolgom kora kamaszkor előtt – úgy tűnik tévedtem. Ezen morfondírozok, miközben emésztgettem a hallottakat – rosszul esik, keserű, de igaz. Az apja tényleg jobb „anya”, mint az anyja – legalábbis az ő szemszögéből biztosan, hiszen most éppen azért haragszik rám, amiért nem vagyok annyira engedékeny, mint a párom. Hogyan jutottunk oda, hogy a családot el- és összetartó apákból, akik a szigor és a fegyelem őrei voltak, most kenyérre kenhető, kedves játszópajtások lettek? Persze, mint minden a szülőség és gyerekek körül, ez a kérdés is árnyalt, nem általánosíthatunk – ahány család, annyiféle apa és anya. Annyit mégis leszögezhetünk, hogy az elmúlt évtizedekben az apák szülői szerepe jelentősen megváltozott. Elég csak megnéznünk, milyen apák voltak nagyapáink, milyen apák voltak az apáink (hiszen már itt is szembetűnő lehet a különbség), s hogy ehhez képest aztán milyen apa válik a mai férfiakból.
Steigervald Krisztián generációkutató Friderikusz Sándor podcastjében* egy hatrészes sorozatban beszél a generációkról és azok jellemzőiről. Külön részt szentel annak, hogy megvizsgálja milyen szülők voltak és lettek a különböző generációk tagjai. A kérdésemre is itt kaptam választ. A változás a szülők, de talán különösen az apák viselkedésében akkor kezd el megváltozni, mikor az ún. boomer generáció tagjai, vagyis az 1946 és 1964 között születettek, maguk mellé emelik a gyerekeket, és próbálnak megértőbb, megengedőbb szülők lenni. Vagyis innentől kezdve nem pusztán a hierarchia alapú volt a felállás a családban – a családtagok, többé-kevésbé egyenrangú felekké váltak. Ebből következett az is, hogy a mi apáink már jó eséllyel nem azok az apák, akiknek délben az asztalon kellett lennie a levesnek, akinek az asztalnál meghatározott helye volt, ahová rajtuk kívül senki más nem ülhetett, vagy, aki a rádiót úgy hallgatta, hogy közben szólni sem lehetett. Ezek az apák megközelíthetőek, ölbe veszik gyerekeiket, játszanak velük, bár saját szüleiket lehet még magázzák, ugyanezt a gyerekeiktől már nem várják el.
Innen aztán egyenes út vezetett a mai apák ellágyulásához. Hogy Steigervald gyakran ismételgetett mondatával éljek, az új helyzet „nem jobb, nem rosszabb, csak más”. A mai apáktól már nem feltétlenül várja el a társadalom, hogy a család fegyelmi őrei legyenek, ők pedig nem is feltétlenül akarják ezt a szerepet játszani, hiszen sokkal könnyebb szerethetőnek és megközelíthetőnek lenni. Ugyanakkor, és erre Steigervald sajnos nem tér ki, néha átesve a ló túloldalára, ezek az apák minden szabályt és elvárást félretolva, a gyereknevelés kevésbé mókás oldaláról, a fegyelmezésről egyszerűen nem vesznek tudomást. Így hát a gyerekek és a ház körüli teendők ellátása mellett gyakran a porontyok megregulázása is az anyára marad. Az sem segít a helyzeten, hogy manapság egyre inkább jellemző, hogy a szülők, reggeltől, kora estig dolgoznak, s mikor a családot eltartó apa vacsoraidőben belép az ajtón, nem akar és nem is fog azonnal az igazságot tevő fegyelem őrének szerepébe bújni. Annyira rövid az az ébrenléti idő, amit a vacsora és alvásidő között gyerekeikkel tölthetnek, hogy nyilván nem neveléssel és fegyelmezéssel ütik el, inkább kapcsolódni próbálnak gyerekeikkel. S nincs ebben semmi rossz, sőt! Fantasztikus élmény lehet a gyerekeink számára, hogy apa is elérhető, szerethető és kapható a játékra. Viszont a szülői páros egyik legfontosabb feladatát, a gyerekek morális és szociális nevelését lényegesen megnehezíti, hogy legtöbbször a szigorú fegyelmező szerepét anya ölti magára. Hiszen valakinek nevelni is kell a gyerekeket.
Nem általánosítható ez a tendencia, mert minden családban más a dinamika, más a felállás. Elég azonban csak az ismerőseim között körülnéznem, hogy lássam, egyre gyakrabban okoz fejtörést a gyerekeink fegyelmezésének leosztása, hiszen senki sem akar rossz rendőrt játszani. Szóval persze, hogy apa jobb, hiszen, mikor apa a gyerekekkel van, csak velük van. Apa nem foglalkozik mással, mert a munkáját jó esetben a munkahelyéről kilépve leteszi, s nem viszi haza. Nem úgy, mint az anyák nagy része, akik gyerekeik (s sokszor még főállásuk) mellett otthon aztán főznek, mosnak, takarítanak. Anyával ellentétben apa figyelme nagy eséllyel osztatlan, apa nem stresszel a mosatlan miatt, sem a koszos padló láttán. Apa nem borul ki, minden két órában egyszer valamin, mert lehet naponta két óránál többet nem is tölt a gyerekeivel. Amellett, hogy ez igen tragikus az apa és a gyerekkapcsolat szempontjából, azért megmagyarázza a három és fél évesem érvelését is, hogy az apja miért „jobb anya”, mint én.
(Folytatjuk)
(* Friderikusz Sándor podcastje, a Friderikusz Podcast hallgatható a Spotify-on, de megtalálható a Facebookon Friderikusz, valamint a YouTube-on is, Friderikusz Podcast néven.)
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
