Újra beköszöntött az eseménydús tavasz: ahogy nőnek a gyerekek, úgy válik mind izgalmasabbá az április és a május a családunkban. Szinte nincs is olyan hétvége, amelyre nem kerül fellépés, vetélkedő, verseny, fesztivál… Mi pedig igyekszünk tartani a tempót.
Mindig is fontosnak tartottuk, hogy együtt éljük meg egymás boldog pillanatait, izgalmait, sikereit. Ma már a gyerekek is természetesnek tartják ezt, és épp oly szívesen vesznek részt a hozzánk kapcsolódó eseményeken, mint mi az övékén. Ezekből pedig bőven akadt az idén is. Emőke 18. szülinapjától kezdve a Dávid ünnepségén keresztül az elsőáldozási ebéden át a lemezbemutatóig. Az utóbbira például kivételesen engem kísértek el és buzdítottak: sok éves pihentetés után ugyanis újra citeráztam a színpadon. De ott voltunk Emőke fellépésein, díjkiosztóin is. Emellett a hétvégéinket meghatározzák a lányom felkészülései az érettségire és az egyetemi felvételire is.
Az idei tavaszt azonban Dávid sorozata pecsételte meg leginkább. A fiam még a tanév elején azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy szeretne szólistaként citerázni. Két éve ugyanis a Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület gyermekcsoportjában kezdett muzsikálni. A közeg nem volt ismeretlen számára, hisz hetente legkevesebb két estét óvodás kora óta a színház helyiségeiben tölt. Hihetetlen, hogy már több mint hat éve tart a kitartása, és folyamatosan erősödik. A néptánccsoportban olyan társaságra talált, amelyről mára semmilyen körülmények között nem mondana le. A múltkor döbbenten tapasztaltam, hogy 38,5 fokos lázban égve arról vitázik velem, hogy az rendben van, ha nem kell iskolába mennie, de táncon ott a helye. Mert Imre bácsi és Lenke azt mondták, hogy fontos mindenkinek részt vennie a Luca-napi műsort megelőző próbákon. Szülőként egy pillanatra elbizonytalanodtam: visszagondoltam önmagamra, amint hasonló ragaszkodással érvelek anyumnak, aki a kitartásomat követően aggódva figyeli a lázcsillapítós fellépésem. Az emlékek nyomán nem tudtam, és talán már nem is akartam megvétózni Dávidban a csapatszellemet. Inkább csak határtalan megbecsülést és büszkeséget éreztem, amikor kiegyeztünk abban, hogy elkísérem.
Hasonló ragaszkodással muzsikál a citerán(kon) is. A kitartásának elismeréseként ugyanis elkapta a féltve őrzött hangszerem. Amely a mai napig oly hangzással bír, amely párját ritkítja a citerák között. Bár lehet, hogy csak az én lelkemben zengenek mindentől fenségesebben a húrjai. Egy éve azonban ugyanezt hallom a fiam keze nyomán is megszólalni. Hozzám hasonlóan kivételesnek tartja a hangszert: bár ő inkább azt szokta kiemelni, hogy „anya is ezen muzsikált”. De talán nem is érdemes firtatni a motivációt, ha az előre visz. Ezzel pedig nem csak az elismerésekre gondolok. Sokkal inkább azokra az estékre, amelyeken fáradtan is elővesszük a citerát, és együtt muzsikálunk. Ilyenkor kincset érnek azok a pillanatok is, amelyekben épp nem értünk egyet. A gyakorlással elért összhang öröme pedig elsöprő mindkettőnk számára.
Az Aranyciterán már magabiztosabban állt a zsűri elé a fiam
Áprilisra úgy éreztük, hogy készen állunk a megmutatkozásra. A próbák elején még nem volt határozott cél a versengés, inkább csak amolyan homályos lehetőség. Ám Dávid hihetetlenül gyorsan tanulja az új dallamokat: buktatók inkább a gyakorlásnál akadnak. Attól kezdve viszont, hogy először megemlítettem a Szólj, síp, szólj! vetélkedőn való részvétel lehetőségét, ilyen szempontból is maximumra kapcsolt. Így nem volt visszaút: szabaddá kellett tenni az április 13-át. A dátum közeledtével azonban kiderült, hogy mégsem lesz ez egyszerű. A kollégám jóvoltából nekem ugyan sikerült elcserélnem az ügyeletemet egy másik hétvégére, de a lányomnak épp aznapra időzítették az egyetemen megtartott felvételi felkészítő napok egyikét. Mindez egybeesett azzal az idénynyitó kajakos találkozóval is, amelyre korábban ellátogattunk a lányom párjához is, hisz ott ő versenyzett. A legrosszabb pedig az volt, hogy időpont szempontjából is egybeestek az események Törökbecsén, Újvidéken és Bezdánban. Életünkben először nem találtam megoldást arra, hogy együtt legyünk mindenhol. Emőke szomorúan mondott le az öccse fellépéséről, amikor ezúttal a saját boldogulásához vezető út követését javasoltam neki. Levente is megértéssel kezelte, hogy az idén nem jutunk el Bezdánba. Valahogy egyértelmű volt mindenkinek, hogy azon a hétvégén Rolival Dávid első szóló fellépését támogatjuk. Fenntartásait ezúttal ő sem titkolta. Közben nyilván érezte azt is, hogy legalább annyira izgulok, mint ő. Aggódva figyeltem hát, ahogy remegő kézzel küzd meg a lámpalázával a színpadon. A dalokat kissé bátortalanul, ám pontosan muzsikálta. A taps boldog megkönnyebbülést hozott mindkettőnknek. Kis idő múlva büszkén nézhettem, ahogy átveszi a zsűritől a bronz oklevelet. Este pedig már mindannyian együtt hallgattuk a felvételt, amit apa készített a fellépésről. Emőke addig nyomkodta az újrajátszás gombot a telefonon, hogy a tata is fújta a dalokat.
Dávid a hangszeresek népes csoportjával a Szólj, síp, szólj! vetélkedő díjkiosztóján
Lányom kijelentette: Dávid következő fellépésén mindenképp ott akar lenni. Fel is vázoltuk a május 25-ét, amely szabad hétvégének ígérkezett. Kiderült azonban, hogy az Aranycitera vetélkedőt mégsem azon a dátumon tartják, hanem 11-én. Lett hát ismét aggodalom: másnap ugyanis elsőáldozás volt Temerinben. A barátainkhoz pedig mi is hivatalosak voltunk. Ilyen alkalmakkor egyértelműen segítünk egymásnak az előkészületekben, felszolgálásban és mindenben, ami egy nagyobb családi ünnepéllyel jár. Egy kis egyeztetéssel azonban megoldódott minden, így aznap reggel együtt indult a család Szenttamásra. Dávid ezúttal kevésbé tűnt izgatottnak, és én is nyugodtabb voltam. Ezúttal abban a pillanatban fogott el bennünket a láz, amikor a fiam kiállt a közönség elé. Láttam, ahogyan ügyesen visszafogja a pöngetyűt, amely folyamatosan ki szeretett volna szökni az izzadó ujjai közül. A második dalig sikerült megküzdenie ezzel, és már felszabadultan szólt a citera. Összenéztem lányommal, párjával, párommal: leírhatatlanul büszkék voltunk. Hisz valamilyen formában mindannyian tudjuk, mennyire nehéz túllendülni a lámpalázon. Dávidnak sikerült elérni az általunk kitűzött célt, ami nem volt több, mint kipróbálni magát szólistaként és élvezni a fellépését. Ezt egy közös fagyizással ünnepeltük meg. Az igyekezetet pedig megkoronázta egy ezüstoklevél is.
Egy hét múlva már az óbecsei Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színpadán néztük Dávidot, ahogyan felszabadultan táncol a szeretett csapatával. Zárójelben megjegyzem: a múlt hétvégét sem volt egyszerű összehozni. Pénteken reggel Dávidnak főpróbára kellett mennie, majd 11-kor indult a busz a csoporttal Óbecsére. Nekünk a munka mellett Topolyáról el kellett hozni Emőkét, útközben Szenttamáson csatlakozott hozzánk Levente, hogy Temerinbe érve Roli is beszállhasson az autóba, amely azonnal indult vissza Óbecsére. A program szerint ugyanis öt óra után került sorra a Recefice néptánccsoport. Az élmény azonban ismét felülmúlt minden nehézséget. Az összeszokott csapat sikere immár megkérdőjelezhetetlen: az oklevél pedig csak megerősítése annak a tapintható összetartozásnak, amely minden dicséreten túlmutat.
Nekünk pedig ismét sikerült együtt átélni a varázslatot, amelyért újra és újra megküzdünk a lehetetlen küldetésként tornyosuló akadályokkal is.
Nyitókép: A sikert rendszerint közös fagyizással ünnepeljük meg
