Talán senkinek sem kell bemutatni Oszvald Marikát, hiszen nincs olyan generáció, amelyik ne hallott volna róla, és arról a hihetetlen energikusságról, amely nemcsak őt, hanem a teljes karrierjét végigkísérte volna. A ma is aktívan színpadon látható művésznő a közelmúltban Palicson járt a Nyárhangoló Fesztivál záróestjén, ahol vastaps kíséretében, egy többezres telt ház előtt kápráztatta el tehetségével a szabadkai közönséget. Ekkor csíptük el egy rövidke interjúra. Beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy járt már Münchenben, az Amerikai Egyesült Államokban, Izraelben, Olaszországban, Franciaországban, Svájcban és Japánban is, de még sosem járt Vajdaságban. Csillogó szemekkel mondta, hogy nagyon tetszik neki a környezet, a rengeteg zöld terület, amit ez a vidék kínál. Oszvald Marika a világmegváltó deszkák közvetlen közelében nőtt fel, hiszen szülei is opera- és operettművészettel foglalkoztak, így nem csak példaként, hanem ösztönző rugóként is szerepet játszottak későbbi, igencsak gazdag és sikeres karrierjében. Talán legtöbben a hihetetlen akrobatikus színpadi mozgására figyeltek fel, hiszen úgy mint ő, más nem tudott cigánykerekezni éneklés közben. Az idén 72 éves operettdíva már nem vet cigánykereket a színpadon, de a lelke és a személyisége ugyanaz a cserfes teremtés, aki fiatalon is volt.
Hogyan kezdődött az operettszerelem? Mindig ezen a pályán szeretett volna tevékenykedni? Tudatos választás volt?
– Igen, hiszen a szüleim is ugyanezt a pályát művelték, úgyhogy én csak a folytatása vagyok az ő művészetüknek. Viszont nem volt tudatos, hanem ez olyan egyszerű dolog volt, mintha azt mondanám, hogy iszok egy pohár vizet, vagy levegőt veszek. Nem elhatározás kérdése volt, az élet alakította így.
A pályája során mindenki az energiájáról ismeri önt a legjobban, a híres cigánykerekezésről. Honnan ez a rengeteg energia még most is?
– Szenvedélyből. Nincs más meghatározásom rá. Szenvedélyből csinálom, amit csinálok.
Szokott egy kicsit edzeni erre?
– Nem, meg se mozdulok. (nevet) Tulajdonképpen egész nap mozgok, egész nap. Nem vagyok az a leülős fajta, kertészkedem is, egyszóval tevékeny ember vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én nem dolgozom, hanem alkotok. Ugyanez vonatkozik az élet minden területére. Tehát ha takarítok, ha mosogatok, ha bármit csinálok, én aktívan alkotásból teszem azt, és nem munkából. Ebből jön a szenvedély, hiszen mindezt szenvedélyből csinálom, ez a lételemem. Így vagyok kódolva.
Kritikus önmagával szemben?
– Azt hiszem, hogy nagyon kritikus vagyok, de nagyon szeretem is magamat. Tehát úgy kritizálom magam, hogy azt szeretetből teszem. Természetesen törekszem a maximalizmusra, de nem vagyok egy erőszakos, mindenáron típus, hanem csak könnyedén, csak ahogy az élet diktálja. Az életnek törvényei vannak, amelyeket követni kell, és erre törekszem. Semmi extra és túlzás.
Tudvalevő, hogy immáron nagymama is. A család büszkén tekint önre?
– Nem, egyáltalán nem. Otthon nálunk nincs ilyen, hogy én most művésznő vagyok, vagy nagy művésznő, vagy ismert művésznő. Örülnek neki, boldogok, a lányom is elismer. Az unokám pedig még nagyon kicsi, kétéves, neki még fogalma sincs az egészről. Ám nálunk a magánélet az valóban magándolog. Kettéválasztottuk a karriert és a családot. Így tudok teljesen hétköznapi életet élni. Az egyensúlyt abszolút sikerült megtalálni. Én csak élem az életem, a színházban pedig játszom. Szó szerint játszom. Nem művészkedek, hanem játszom. Fizikai és szellemi munka ez. Ám mivel szeretetből csinálom, ezért nem megterhelő.
Az operetten kívül más műfajjal is próbálkozott már? Melyikben érzi jobban önmagának magát?
– Igen, játszottam már prózákat is. Mindig a koromnak megfelelőt érzem közel magamhoz. Fiatal koromban természetesen a szubrett szerepek, később pedig a komikusság. Egy idő után az embernek már a hangja sem olyan, mint régen, meg már az izma, a szervezete sem, ám a játékkedv az még mindig a régi, mert a lélek az nem öregszik. Ám ezt, mindig azt szoktam mondani, hogy tisztán kell tartani. Nálam a játékosság most is megvan, és mindig a koromnak megfelelő dolgokat szeretem csinálni.
Mik a tervek a jövőre nézve?
– Nincs. Soha sincs terv.
Addig játszik, amíg bír, vagy azért lesznek nyugdíjas évek is?
– Ezt az élet intézi el. Ha szükség van rám, hívnak, annak igyekszem megfelelni, hiszen mindig megfelelni akarok, pontosabban meg akarok felelni. Sokszor mondták, hogy nem megfelelési kényszeres vagyok, de szeretek megfelelni annak, amivel megbíznak. Úgy értve nincs célom, hogyha valami olyan feladatot kapok, ami kedvemre való, azt csinálom, ám ha nem jön semmi, akkor sincs semmi gond. Mert a létezés a legnagyobb boldogság az életemben. Én nem határoztam meg, hogy nekem a színpad az élet. Hogyne! Az csak egy része.
Egy játékra invitálom önt zárásként. Mire asszociál a következő szavak hallatán?
Színpad – magamutogatás
Szerelem – alapvető életösztön
Éltető erő – boldogság
Operett – varázslat
Nyitókép: Gál Hermina felvétele
