Nem az első eset, hogy egyedül repülök a gyerekekkel, ettől függetlenül természetesen mindig izgulok kicsit, hogy is alakul majd a repülés egy kíváncsi négyévessel és egy mindenre felkapaszkodó, örökmozgó totyogóssal, akinek gyakran egy perc nyugta sincs. Reptérig eljutni, csomagot leadni, ellenőrzésen áthaladni, a reptéri boltok polcai előtt alkudozni, gyerekestől pisilni, pelenkát cserélni, időben a kapuhoz érni – ezek azok a dolgok, amelyekre már bejáródott technikáink vannak. Arra azonban nehéz felkészülni, ami az idei nyári időszakban több európai repülőtéren is lejátszódott. Késő, el nem induló, meg sem érkező járatok, kártérítés megvonása mondvacsinált okokkal. Vagyis, amikor nekifutunk, elindulunk, ott vagyunk a célegyenesben, s aztán végül nem megyünk sehova – velünk pedig pontosan ez történt.
Otthonról, a Vajdaságból igyekeztünk hazafelé, Brüsszelbe. Eleve késve indult volna az eredetileg fél hatra kiírt járatunk. Látva a kijelzőt, azt gondoltam, sebaj, legalább ki tudjuk próbálni a budapesti reptér vadonatúj játszóterét. Az egy óra elteltével aztán meg is kezdődött a beszállás, felültünk a repülőre, örültünk, hogy röpke két óra múlva ismét apával leszünk. Csak éppen arra nem számítottunk, hogy két óra múlva is ugyanott fogunk ülni, a teletankolt repülőn, a kifutópálya szélén, repülésre készen, zárt ajtókkal, este fél kilenckor, ennivaló és víz nélkül a kabinban, ahol egyre feszültebb lett a hangulat. Először úgy volt, csak egy órát kell várakoznunk a túltelített európai légtér miatt. Egy órával később, már a Németország felett átvonuló vihar miatt nem indulhatott a járat, újabb egy órás várakozást jósoltak. Elmondom, azok kedvéért, akik nem ültek még repülőn, hogyan is néz ez ki. Egy fapados járaton általában kevesebb hely van, mint egy buszon. Az ülések közelebb vannak, kettő helyett három ülés van egymás mellett, s a folyosó is némiképp szűkebb. Nincs arra mód, hogy az ember ételt vagy innivalót szerezzen, amíg a gép el nem éri a repülési magasságot. A mosdó is csak akkor használható, ha azt a személyzet megengedi, s legjobb esetben is összesen négy darab mosdó van csaknem kétszáz utasra. A folyosón ketten egymás mellett szűken vagy sehogyan sem férnek el, az ablak felőli ülések felett pedig olyan kevés a hely, hogy még egy alacsony ember sem tudna kényelmesen felállni. Tehát két órán át ültünk az egy helyben álló repülőn anélkül, hogy a lábunkat ki tudtuk volna nyújtani, vagy fel tudtunk volna állni. Ráadásul kétéves kor alatti gyermekek a szülő ölében ülnek, nincs számukra külön hely fenntartva, így hát az egyévesem az ölemben üldögélt, míg a négyévesem az ablak melletti belső ülésen.
Tudtam, hogy ez a protokoll. Mivel a kiírt időben nem indultunk el, a gép személyzetének kötelessége volt készenlétben állni, hogy bármelyik percben gurulhassunk a kifutópályára, ha erre lehetőség nyílna. Értettem, miért kell a gépen ülve várakoznunk. Ugyanakkor a több órás várakozás két kicsi gyerekkel kezdett már a botrányos kategóriába lépni, s nem csak amiatt, hogy a többi utas a baba sírása miatt forgatta ránk a szemét. Talán éppen a helyzet súlyossága miatt éreztem, hogy nekem most nem szabad kiborulnom. Bár fáradt és éhes voltam én is, megpróbáltam menteni a menthetőt. Meséltünk, elővettük az útravalót és megvacsoráztunk. Próbáltam türelmes és látszólag nyugodt maradni az utolsó pillanatig. Végül a kapitány bejelentette, nem megyünk sehová, a személyzet készen áll a leszállításunkra, csupán a reptér jóváhagyására várunk – ezt húsz hosszú perccel később kaptuk meg. A kislányom borzasztó csalódott volt, mindamellett rendkívül fáradt, számomra pedig egyértelművé vált, aznap mi már nem megyünk sehova.
Miután leszálltunk a gépről, felkutattam a csomagunkat, kibontottam az útra vásárolt lila nyalókát, s a fáradt, elkeseredett kislányom kezébe nyomtam. Leguggoltam hozzá, s megkérdeztem, látja-e azt a jelet a fejünk felett, amelyiken egy táska van, kerekekkel. „Játsszuk azt, hogy keressük a kiutat. Van kedved?” – kérdeztem tőle. Lelkesen bólogatott. A poggyászfelvétel jeleit kutatva megindultunk a kijárat felé, s az jutott eszembe, hogy most rajtam múlik, hogy a lányom számára ez a nap minden megpróbáltatás ellenére mégis egy élményként vagy rossz emlékként marad majd meg. Rajtam és az én hozzáállásomon múlik, hogy a hangsúly azon van-e, hogy este fél tízkor lila nyalókát nyalva kutatjuk a táska jeleket bolyongva az üres reptéren, vagy azon, hogy két órát ültünk egy álló repülőn, a semmiért. Másnap eljutottunk Brüsszelbe, s a kislányom nagy lelkesedéssel mesélte az apjának az előző nap eseményeit. Én pedig mosolyogtam, mert egyrészt büszke voltam a gyerekeimre, másrészt meg büszke voltam magamra, amiért higgadtan és helyén kezeltem ezt az egyébként több mint kellemetlen helyzetet. Azt hiszem, kellett ez a tapasztalás ahhoz, hogy igazán megértsem, mire gondolnak a szakemberek, mikor azt javasolják, nehéz helyzetekben először a saját érzéseinket szedjük ráncba ahelyett, hogy a gyermekeink reakcióit próbáljuk megzabolázni. Én voltam számukra a biztos pont egy teljesen bizonytalan szituációban – s amennyire nagy erőfeszítés volt ez szülőként, annyira szép volt megélni, hogy a reptéri rémálom, hogyan vált a kislányom fejében kalanddá.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
