Csizmadia Anna többszörösen díjazott népdalénekes immár Magyarországon él, de mint mondja, a szíve gyakran hazahúzza Vajdaságba, Nyugat-Bácskába, főként szülőfalujába, Bácskertesre-Kupuszinára. Jelenleg a Csizmadia–Nagy Gábor–Szokolay Dongó Balázs alkotta trió tagjaként készít koncertanyagot, amelyet szívesen elhoznának bemutatni a délvidéki közönségnek is. Az ismert és elismert népdalénekessel egyebek mellett erről, de mindenekelőtt a népzene örök érvényű erejéről beszélgettünk:
Továbbra is hazamégy Kupuszinára?
– Igen, hazatérek oda. Nagyon szeretem még mindig a bekötőutat, amikor kiérkezünk Zomborból és lefordulunk jobbra. Alapvetően nagyon jó érzés végigmenni a macskaköves úton, aztán lefordulni az utcánkba. Olyankor dobog a szívem, magasabb a pulzusszámom… Jó látni az otthoni embereket, még akkor is, ha egyre több az idegen, a Kupuszinára költöző. Jó hazatérni, és néhány napot követően nagyon jóleső visszatérni a megszokott kerékvágásba, Szeged környékére, ahol most élünk, ahol növekszenek a gyerekeink.
Mindennapjaid része-e a zene, amellett, hogy az anyaság fontos szerepet tölt be az életedben, továbbá tanár vagy?
– A tanításnak most kevesebb szerep jut, mert otthon vagyok a gyerekeimmel szülési szabadságon. Elsősorban most anya vagyok, és abban bízom, hogy ez az első számú hely meg is marad mindig. Jó ez az állapot, szeretem, hiszen a Jóisten két csodálatos gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Nagy feladat a nevelésük a mai világban, ugyanis szinte naponta azon gondolkodom, hogy mennyivel tisztább volt az a régebbi világ, amikor mi voltunk gyerekek. Számomra most a mindennapok kihívásait az jelenti, hogy ebben a nagyon felgyorsult világban, amely körülvesz bennünket, megtaláljam és megőrizzem az értéket, valamint nap mint nap erre hívjam fel a gyermekeim figyelmét, mindezt közvetítsem számukra. Továbbá a Jóisten akarata szerint nevelni őket… – nagy feladatok ezek.
Találkozhat az anyaság és a zene, mindezen értékek nyomán?
– Szerintem találkozhat, hiszen érték számomra a zene, a legnagyobb érték pedig a gyermek. Ahogyan Kodály is mondta, a gyermek édesanyjának a kicsi születése előtt kilenc hónappal kell megkezdenie a zenei nevelést. Én egyfolytában énekeltem a várandósság idején. Amikor a második gyermekemmel voltam várandós, mindig egy dallamot dúdoltam, visszatérő motívumként. Amikor pedig megszületett a gyermek, akkor a kezemben fogtam és visszadúdoltam neki ezt az egyszerű, kis ambitusú gyerekdalszerűséget, mosolygott rám, felismerte… Milyen csoda ez, nem igaz…?! Könnyen beszélek, mivel a magyar népzene az anyanyelvünk, amelyet valóban anyanyelvként kell használni, és csecsemőkortól tanítani erre a zenei nyelvre a gyerekeinket.
Annak idején próbálkoztál más stílussal is, de saját bevallásod szerint a népzene maradt számodra „a zene”. Melyek azok a maradandó értékek, amelyeket ez a műfaj képvisel?
– Elsősorban az őszinteség, a sallangmentesség… úgy gondolom, ha akarnánk, sem tudnánk jobb szövegeket írni, mint ahogy az elődeink megfogalmazták, akár a szerelmet, akár a katonasorsot, a (szerelmi) csalódást… A magas költészetet is meghazudtoló, hogy mit tudtak elődeink a paraszti kultúrában, az egyszerű parasztember mire volt képes…! Mi meg a mai világban sokszor még azt sem írjuk le egymásnak, hogy „szeretlek”, csak küldünk egy szívecskét, és el van intézve. Az embert emberré tette, akár a tánc, akár az ének vagy a népi imádságok a magyar kultúrában – kaptunk/kaptak tőle egyfajta tartást. Megvoltak a nembeli szerepek, egy legényest csak egy legény, egy fiú táncolhatott. Egy-egy siratót, keservest csak akkor énekeltünk, amikor elvesztettünk valakit, tehát egy buliban nem énekeltünk siratóst. Egyszóval, megvolt a mindennapok, az élet rendje, mindennek a helye, az ideje. Nem is tudom, van-e olyan ma, hogy azon gondolkodunk, mi a mindennapok rendje…?
Talán ezért van még nagyobb felelőssége az egyénnek, az alkotó embernek, hogy mi az, amit megtestesít. Milyen formációban nyilvánulsz meg jelenleg, mi az, amit képviseltek?
– Az anyaság mellett nagyon jó olykor zenélni, feltöltődni a zenével, a zenében. Van egy kis formációnk, egy trió, Nagy Gábor és Szokolay Dongó Balázs alkotja, velem együtt. Ők olyan népzenészek, akiket nagyon régóta ismerek, Gáborral hosszú ideje együtt zenélünk, a trió harmadik tagja Brasnyó Antal volt, aki elköltözött, és nagyon fájt is emiatt a szívünk. Akkor azon gondolkodtunk, vajon ki lesz az a harmadik személy, akivel a lelkünk össze tud csengeni…? Nagyon nehéz zenészt találni, akivel valóban „egy húron tud pendülni” az ember, akivel a lelked valóban együtt tud rezegni. Egy ilyen isteni sugallattal jött Dongó a képbe. Megkérdeztük, van-e kedve a sok-sok formációja mellett velünk együtt zenélni, és ő nagy örömmel csatlakozott hozzánk. Az autentikus magyar népzenéből táplálkozunk, abból nyerünk ihletet. Ezeket az anyagokat magunkon átszűrve, az eredeti népzenéből egy kicsit elrugaszkodva alkotjuk meg a saját hangzást. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy népdalfeldolgozásokat alkotunk. Értem ez alatt, hogy például egy bácskai, Tisza menti rabéneket éneklek, úgy, ahogy tette azt száz évvel ezelőtt az énekes adatközlő, de a zenei kíséret által egy más ruhát öltünk rá, brácsával és szaxofonnal szólal meg, minek hatására teljesen más, még drámaibb hangzása lesz. Ezek a dalok, amelyeket kiválasztok – mert főként én választom ki a népdalokat –, most már azt kell mondanom, hogy évtizedek óta érnek, formálódnak bennem, olykor keresek hozzá szöveget vagy épp elveszek belőle… Mind az életem részei, tehát nem kényszer-megoldások, hanem belőlem jönnek… Most egy koncert anyaga van készülőben, és milyen dalokat is válogattam ebbe az anyagba…? Visszatér a szerelem, mint motívum, nagyon sokféle megvilágításban, főként a szenvedő szerelmes lénye, kapcsolata… ugye erről szólnak legtöbbet a népdalaink, a szerelmi csalódásokról, a katonasorsról, az asszonnyá válásról – egyszóval, emberi sorsokról. Továbbá van egy visszatérő motívum, ez pedig a kerek erdő, a folytonosság szimbóluma. Mindezek a motívumok szinte minden zeneszámban megjelennek.
Milyen helyszíneken és terekben szeretnétek bemutatni az összeállítást?
– Az a baj, hogy egyikünk sem könyöklő típus, tehát mi úgy, szinte karba tett kézzel várjuk a Jóisten hívását, de bízunk abban, hogy ahova el kell jutnunk, oda el is jutunk majd. Egyébként elég sok a színtér a művészek számára a megmutatkozáshoz, de mivel nagyon a déli végeken vagyunk – itt Dél-Magyarországra gondolok, ahol élünk, tehát úgymond nem vagyunk „tűzközelben”, Pest környékén például, és mindez érzékelhető is a kevesebb megnyilvánulási lehetőségen. Továbbá rengeteg a formáció, a zenész, egyre több, és hát nehéz kiugrani. Tervben van vinni a koncertet mindenhova, ahol csak igény mutatkozik rá. Eddig elég kevés helyen tudtuk bemutatni. Található néhány felvétel rólunk a világhálón, ahol mindenki számára elérhető. Nagyon szeretném megmozgatni ezt a vajdasági színteret, hogy első körben a sajátjaimnak mutathassam be azt a zenét, ami most engem formál, alakít, ami őszintén jön belőlem. Az igazat megvallva, sokkal jobban szeretem a kis tereket, nagyobb igényem van arra, hogy inkább kis térben játsszunk és tömeg legyen, mint hatalmas koncerttermekben. Egyébként nagyon jó egy méretes koncertteremben is énekelni, de úgy érzem, hogy ez az összeállítás tulajdonképpen egy kamarazenei formát kíván. Igazándiból teljesen mindegy a tér, most csak azt hoztam fel, hogy én mit szeretek jobban, de legyen az szabadtér, akár templom vagy színház, illetve koncertterem, klubhelyiség, könyvtár, bármilyen teret be tudunk zengetni, meg tudunk tölteni zenével, érzéssel, s ezt szerénykedés nélkül mondhatom. Szerintem az őszinte zene bárhol megállja a helyét.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
