Ősz van, október. Jön az elmélyülés időszaka, amely minden évben magával hozza azt a néhány gyertyafényes, vágott virág és gesztenyeillatú napot, amikor azokról emlékezünk, akik már nincsenek. Kivéve néhány lelket – számbelileg pontosítva minden negyediket. Egy a négyből. Akinek mond valamit a szám, az tudja, miről beszélek, átérzi pontosan, amiről írok. Akinek nem mond semmit, annak elárulom, egy a négyből, azaz négyből egy ismert várandósság végződik vetéléssel. Négyből egy kisbaba soha nem érkezik meg szülei szerető ölelésébe. Mit is kezdjünk ezzel a súlyos gyásszal, amihez nem kaptunk kézikönyvet, sőt sokszor még csak nevén sem nevezünk? Nem könnyű, de talán kezdjük a legelején. Talán kezdjük a legegyszerűbb módon. Akkor is, ha nehéz és fájdalmas – beszéljünk róla. Kezdem én.
Olyan mintha ezer éve lett volna. Őszintén szólva, nem is emlékszem már pontosan az egészre. Ostorozom is magam miatta, ha eszembe jut – hogy lehet elfelejteni valamit, ami akkor, egyszer annyira mélyre húzott? Megmaradt néhány morzsája a reményvesztettség érzésének, a közömbösség mögé bújtatott szorongásnak és félelemnek. Emlékszem, hogy ezzel keltem, ezzel feküdtem. Hogy aznap, mikor megtörtént, már semmi sem érdekelt. Emlékszem a forró levesre, amit a férjem nyomott a kezembe „valamit enned kell”, meg arra az érzésre, ami az azt követő néhány napot, hetet uralta, hogy talán soha, de legalábbis hosszú ideig nem leszek boldog. De emlékszem arra is, hogy másnap dolgoznom kellett volna, s hogy nem árultam el a kimaradásom valódi okát. Hazudtam, mert nem akartam magyarázkodni. Hazudtam, mert nem tudtam volna sírás nélkül elmondani. Hazudtam, mert nem kértem a sajnálkozó tekintetekből, meg azokból a vigasznak szánt mondatokból, amelyek azt sugallták, ha ebbe most beleengedem magam, akkor velem van baj. Hiszen „korán történt”, „lehet a szíve sem vert még”, „lehetett volna ettől rosszabb is”, mert „történhetett volna később is”, talán „jobb, hogy most ment el”, fiatal vagyok még, egészséges, „majd lesz másik”. Annyira jók vagyunk a terelésben, a tagadásban, hogy egy ponton el is hisszük, nincs itt semmi látnivaló, mire föl ez a nagy szomorúság? Pedig itt nem „csak” egy sejtkupacról vagy egy félig kifejlett emberi egyedről van szó – egy egész jövőképet temetünk, annak minden álmával, ábrándjával, elképzelésével és reményével együtt. Egy életet, amit csak megálmodtunk, de megélni, legalábbis jelen mivoltunkban már nem fogunk.
Bár az orvostudomány különbséget tesz vetélés és vetélés között, egy veszteséget éppen megélő anya számára ugyanúgy fájhat egy első trimeszterben lezajló korai vetélés, mint egy a várandósság során később bekövetkező, orvosi értelemben vett halvaszületés. Mindenkinek a saját fájdalma az origója. Nem lehet és nem is szabadna összehasonlítgatnunk egymás gyászát, mégis gyakran megtesszük. Segíteni akarunk, de csak rontunk a helyzeten. „Legalább összejött.” „Másnak rosszabb.” „Nem ragaszkodhattál hozzá még annyira.” „Hiszen nem is vert a szíve.” „Neked legalább van már egy.” A mondatok, amelyek nem segítenek a veszteség feldolgozásában, abban viszont nagyon is, hogy az egyébként jogosan érzett gyászunkat, ne éljük meg, temessük el jó mélyre, s ha lehet, ne is beszéljünk róla többet. Természetesen nem szándékos a bántás. Egyszerűen csak akkora fájdalom a veszteség, olyan űr az anya körül, amellyel a család nem tud mit kezdeni. Bátorítani próbálják hát őt is és egymást is – nincs itt semmi olyan, ami ne történt volna már meg másutt valaki mással. S bár statisztikailag valóban így van, hiszen a négyből egy elég gyakorinak számít, a való életben ritkán kerülnek egymás mellé négyek közül az egyek, mert ha így lenne, valószínűleg jobban menne nekünk a prenatális és a perinatális gyász kezelése.
Nehéz szólni erről. Nehéz, de úgy érzem, annál fontosabb. Mikor 2021-ben elindult az Anyasarok, tudtam, hogy mindenképpen beszélni szeretnék a prenatális (szülés/születés előtti) és perinatális (szülés/születés közbeni vagy közvetlenül az utáni) veszteségről és az azt kísérő gyászról, aztán soha nem került sorra. Nem azért, mert megfeledkeztem volna róla. Az igazság az, hogy tudatosan kerültem a témát, mert féltem tőle. Egyrészt azért, mert úgy érzem, nem tudom, hogyan kellene erről szólni, mert bár átéltem, a mai napig nehezen találom a megfelelő szavakat. Beszélni akarok róla, de nincs más szókincsem a témában, mint a hallgatás. Másrészt elbizonytalanít, mert a gyász sokszínű. Egy kisbaba távozása kimondhatatlan fájdalom, s bár a perinatális gyásztól borzalmasabb tapasztalás nem igen létezik ezen a világon, a prenatális veszteség is mélyen megrázó, legyen szó egy hat hetes embrió váratlan felszívódásáról, egy húszhetes magzat távozásáról, vagy tudatos terhesség megszakításról, még ha ezt a kategóriát ösztönösen máshová sorolnánk is. Mindegyik egyformán veszteség, mégsem ugyanolyan. Mindegyik fáj, de nem pont ugyanúgy. S mindegyik után mélyre húzhat a gyász. Ősz van. Hamarosan gyertyafénybe borulnak majd a temetők. Ezeknek az átutazó kis lelkeknek, akiket örökké hordozunk magunkban, legtöbbször nincs hol gyertyát gyújtani. Öleljük őket a lelkünkre, s emlékezzünk meg róluk, ha jólesik.
