Ételek és életek, amelyek közel állnak a szívünkhöz. A mindennapi életünk ízeihez, receptjeihez, (p)illa(na)taihoz tartozik egy-egy (sors)történet. Ebben a rovatban a sajátjaimat írom le, remélve, ezekben a sztorikban az Olvasó is megtalálja majd (a) magá(é)t. Recept is lesz, lehet utánunk csinálni – sütni, főzni, enni: lenni.
A hagyomány súlya fogalom-együttes a most sikerrel futó, két divatház viszályát (a megszokott témát, szokatlan módon) megjelenítő, La Maison című sorozatot nézve ütött szöget a fejemben.
A hagyomány fogalmáról, pláne, ha népi tradícióról beszélünk, általában a biztosság, az eredeti (sz)épség, de még akár a meghaladás is eszünkbe juthat. A súlyosságára, amely képes akár rá is nehezedni arra, aki felvállalja, mint felelősség, mint megnyilatkozás, mint az élete, a lénye(ge) része, eddig még nem gondoltam, illetve ha mélyen tudat alatt meg is éltem, de biztos, hogy nem tettem magamévá tudatosan a gondolatot, hangot meg végképp nem adtam neki. Pedig igen, amellett, hogy a hagyománynak önmagában véve is súlya van, az időben, önmaga értéket érte és érti meg, azzal, hogy a jelenben tovább vivődik/vívódik, súlyként nehezedik, arra, aki magáénak tudja. Levetni, „kivetkőzni” mégis lehetetlenség, mert azzal együtt maga az ember(e) is érvényét vesztené. Ezért hát „tartja magát”, a hagyományokhoz, ezzel együtt önmagához. Mindez visszahat és tartást ad (ha nem hajlik, beletör(őd)ik…?!).
De még mielőtt bővebben belemennénk a különböző hatásmechanizmusok találgatásába, jöjjön a valós(s)ág, az a realitás, amely kiáll, felvállal és legfeljebb csak halkan panaszkodik, hogy sok a feladat, de kevés az idő, fáj a hát, időnként nincs elég „levegő”.
Bácskertesen-Kupuszinán járunk, Limburger Georgina „műhelyében”, ahol felvállalt a hagyomány, minden örömével, szépségével és súlyával együtt. Gina ugyanis varrja a helyi viseletet, tevőlegesen cselekszik azért, hogy ami eredeti, ne vesszen el, sem formájában, sem tartalmában. Vallja ugyanis: „Ha most (!) nem teszünk érte, akkor elveszik a tudás, amely pótolhatatlan kincs, mert zsigerileg (!) a miénk.”
A viseletvarrással, mint lehetséges tevékenységgel még gyerekkorában, a Raj Rozália és Nagy István szervezte doroszlói varrótáborban ismerkedett meg. Újra felfedezését pedig a Hagyományok Háza és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet viseletvarró tanfolyamnak köszönheti. Na, meg, ahogy meséli, a szükségnek, ugyanis gyermekei tagok a helyi hagyományőrző néptánccsoportban, így mindig kell egy-egy újabb darab a fellépéshez. A jellegzetes népi motívumokat nem csupán a hagyományos viseleti ruhadarabokon, hanem például pandémiás maszkokon vagy különböző táskákon, blúzokon is alkalmazza, újfajta megmutatkozási felületet is adva ezeknek az örök (ha örökítjük) motívumoknak.
Georgina igazi, erőt adó fogások bemutatásával „vendégeskedik” most nálam. Innentől övé a terep, a szó.
Gombócás leves
– A füstölt csontot odatesszük főni, ahogy a vasárnapi húslevest szoktuk.
Várjuk, hogy felforrjon, lehabozzuk, majd mehet bele a hagyma, zöldség, répa, celler, ki hogy szokta, ízlés szerint. A fűszerezés nagyon egyszerű, a sóval viszont óvatosan bánjunk, mivel a füstölt csont már eleve sós.
Megborsozzuk, és az őrölt édes pirospaprikából annyit adunk hozzá, hogy egy kis plusz ízt és szép narancssárga színt adjunk a levesnek.
Mi már régen nem füstölünk otthon csontos dolgokat, ezért ezt a levest a füstölt sonka csontjából főzöm. Mikor felszeljük a füstölt sonkát, a csontot is elteszem a mélyhűtőbe erre a célra.
A gombócához, hogy pontos receptet tudjak adni, elővettem a konyhai mérleget, és mindent lemértem. Különben a recept így szólt volna: kb. fél kiló liszt, valamennyi zsír, pici só, víz, amennyit felvesz, hogy tömörebb tésztát kapjunk. A pontosított:
Fél kiló lisztet összegyúrunk 10 deka zsírral, ízlés szerinti sóval és 2,5 deci vízzel. A masszából gombócokat formálunk, és lobogó vízben kifőzzük. A gombóc akkor kész, ha feljön a víz tetejére.
Úgy tálaljuk, hogy mindenki szed gombócot a saját tányérjába, felvágja, szed hozzá a zöldségekből is, a húsból is, mert a csonton azért marad valamennyi, és mer a levesből. A füstölt belevalótól különleges íze van a levesnek. Nálunk az egész család nagyon szereti. Annyira teljes egytálétel, hogy utána második fogás nem szokott lenni.
Desszertnek, ha már „kupuszini” vagyok, akkor legyen mákos sütemény, azaz pite. Ehhez három 3 tojásfehérjét felverünk, majd hozzákeverünk 30 deka cukrot, 1 tasak vaníliás cukrot, 3 tojássárgáját, 1 kiskanál őrölt fahéjat, fél citrom levét, 20 deka darált mákot, 10 deka margarint, 20 deka lisztet, 1 tasak sütőport és 1,2 deci tejet. Kizsírozott tepsibe öntjük, és 180 fokos sütőben megsütjük. Amikor kihűl, félbevágjuk, és megkenjük szilva- vagy baracklekvárral, ki hogy szereti, a tetejét pedig bevonjuk citromos mázzal, amelyhez 20 deka porcukrot simára keverünk 2-3 evőkanál citromlével.
Köszönjük neked, Gina… megbecsülés és hála mindenért (is!)!
