Mindig is idegenkedve hallgattam azokat a szülőket, akik amikor a gyerekükről beszéltek, többes szám első személyt használtak, például: „Már hat hónaposak vagyunk”, „Egy kicsit betegek vagyunk”, „Ma egy kicsit korán keltünk”. Mintha a szülők, az anyuka és apuka megszűntek volna önálló személyként létezni, és már csak a gyerek által tudnának létezni, azzá válnak, amivé a gyerekük. Azután megszületett az első kisfiam, és elkezdtem én is használni a többes számot, majd miután a második is világra jött, egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy én is kezdek „szülősen többesszámban” beszélni. Ilyen esetekben azonban elfog valami kellemetlen érzés, és rögtön ki is javítom magam: Vagyis ő a beteg, én nem, csak tudod… A címben foglalt jelenség is csak a gyerekeket érinti, engem nem, én már nem növők, ellenben ők… Dodi szeptemberben kezdte az ovit, rendszer került a mindennapjaiba, rendszer került az étkezéseibe, és ez meg is látszik rajta. Persze még mindig az egészséges kategóriába tartozik, anyja, apja vékony, valószínűleg ő sem fog elhízni, de a ruháit ki-ki növögeti, egyik-másik nadrág már hasban szűk neki, szóval meg kell válogatni, hogy mit vehet fel. Ádó elmúlt kilenc hónapos, az anyatejhez ragaszkodik, de már egyéb dolgokat is eszik, egyre többet, és ő is csak nő és nő, már azokat a ruhákat viseli, amiket a bátyja egyéves korában. De ha éhes, akkor éhes, és akkor enni kell, nincs mese. A Nő, mint a gomba szólást gyakran használjuk az utóbbi időben. A minap pedig elkezdtem azon gondolkodni, hogy a gomba szó helyett mi mindent tudunk használni. Nő, mint a krumpli? Nő, mint a káposzta? Nő, mint a brokkoli, kelbimbó, cékla? Mivel egyikre sem találtam példát az interneten, elvetettem ezeket a lehetőségeket. Azt viszont megtudtam, hogy használhatjuk a Nő, mint a (vad)kender vagy a Nő, mint a tüdő a fazékban mondást. Ötletesek és használhatóak. De a Nő, mint a sós zsák kifejezés is ötletes. Mert nőnek, mint a sós zsákba csomagolt gombás vadkender.
Az ovi miatt a betegségek is nagyobb számban jelentek meg a családban, ráadásul az időjárás is kedvez a mindenféle fertőzéseknek és a sima megfázásoknak, úgyhogy mi is betegeskedünk (!). Dodival megúsztuk a fülgyulladást, ami egyrészt minden szülő rémálma, ugyanakkor igen gyakori, és sokan átesnek rajta egészen kicsi korukban. Ádóval már nem úsztuk meg, a doktornő a vizsgálat során megállapította, hogy ez bizony fülgyulladás. Ki is írt egy antibiotikum-kúrát, kötelezően probiotikummal, plusz egy kis kenőccsel meg hideg vizes borogatással kiegészítve. Receptet is kaptunk mind az antibiotikumra, mind pedig a szükséges kenőcsre. Előbbit rendben meg is kaptuk, az utóbbit viszont egyik gyógyszertárban sem találtuk meg. Viszont az egyikben megemlítették, hogy a receptre kiadható gyógyszerek listáján szereplő kenőcsöt már nem gyártják, ezért abból hiány van, viszont van egy másik krém, amit egy másik gyártó készít, a hatóanyaga ugyanaz, de nincs rajta azon a bizonyos listán, ezért meg kell venni. Persze megvettük, pontosabban megvettem, de egy kicsit azért nehezteltem, mert úgy éreztem, valaki már megint a szülőkön akar nyerészkedni, mert, ugye, egy anyuka, apuka mindent megad, hogy a beteg gyereke meggyógyuljon, és még akkor is fizet, ha elméletileg ingyen is megkaphatná az adott gyógyszert. Ennyit a családtámogatásról…
Amúgy jól vagyunk, és most tényleg mindenkire értem, az egész család jól van. Az óraátállítás egy kicsit megkavarta a bioritmusunkat, de sebaj, így legalább Dodi időben kel, nem kell ébreszteni, hogy el tudjon készülni az oviba induláshoz. Éppen ezért, és mivel a délutáni alvás ellen is tiltakozik, az esti lefekvés ideje is korábbra tolódott. Nyolc órakor már napzárta, fürdés, mese, vacsora, tetszőleges sorrendben. Kilenc órára pedig mindenki ágyban, igen mindenki, mert ekkorra már az egész családot legyőzi a fáradtság, a kicsikkel együtt a nagyok is álomba szenderülnek, hogy elegendő energiát gyűjthessenek a másnaphoz, amikor megint futni kell a két kis energiabomba után, foglalkozni velük, lekötni, kifárasztani őket, hogy este megint időben ágyba kerüljenek.
