Diadalutak

A Magyar Szó szerkesztősége a lapeladást nem bízta csupán a terjesztőkre. Annak ellenére, hogy a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben a lap példányszáma átlag 30 ezer volt, a vasárnapi szám példányszáma pedig meghaladta az 55 ezret (az átlagpéldányszám 1964-ben futott a csúcsra: 36 ezer volt. Ugyanebben az évben a vasárnapi átlag megközelítette a 66 ezret és ebben a két évtizedben tíz olyan év volt, amikor az eladott vasárnapi példány átlépte az 55 ezret), a főszerkesztés állandóan azon törte a fejét, hogyan lehetne ezt a példányszámot még növelni.

A szerkesztőséggel levelezők száma is nagy volt, a tudósítóhálózat pedig már 1960-ban meghaladta a 2000-et. Mindezek az emberek nemcsak írtak, fotóztak a lapnak, hanem helyben népszerűsítették is a Magyar Szót és kiadványait, gyakran terjesztették is. A szerkesztőség felismerte azt, hogy nagyon fontos a folyamatos kommunikáció az olvasóval, ezért bevezették a Kérdezz-felelünk rovatot, amelyben jogi tanácsokat kérhettek az olvasók, valamint a Közös íróasztal rovatot, amelyben különböző vélemények jelenhettek meg. Jómagam is, a múlt század nyolcvanas éveiben, amikor az idegenforgalmi rovatot vezettem, nyitottam egy rovatot az oldalamon, amelyben idegenforgalmi kérdésekre adtunk választ. Emlékszem, hogy a megadott szerkesztőségi telefon, különösen a nyári szabadságok előtti hónapokban és a szabadságok alatt is folyamatosan csörgött, de levelekben is érkeztek kérdések. Ma ezek közül a rovatok közül egy sem él. Miután dr. Kovács Károly jogász elhunyt, megszűnt a Kérdezz-felelünk rovat, majd a Közös íróasztal rovat sem bizonyult egy idő után „észszerűnek”, az én rovatom pedig akkor szűnt meg, amikor a főszerkesztő egy írásom miatt leváltott a szerkesztői posztomról (mellesleg írásom nem ezen az oldalon jelent meg, és nem én szerkesztettem be).

Mindezek és az ezekhez hasonló rovatok léte nem elégítette ki a főszerkesztést. Emlékszem, hogy a terjesztőosztályról naponta érkezett az eladott példányszámról a kimutatás, amit az operatív ülésterem falára akasztottak. Egy grafikon mutatta az eladott lap számának növekedését, esetleg csökkenését. Mindig a nyári hónapok voltak a válságosak, ezért, ha jól tudom, Vukovics Géza fejéből pattant ki az élőújság és a Strandszépe-választás ötlete.

Mint írtam, amikor a laphoz kerültem, 1979-ben, már voltak élőújságok. Bogdánfi Sándor visszaemlékezéseiben a következőket írta: „Becsén kétezer ember szorongott a szövetkezeti otthonban. Nagyfényen órákon át türelmesen várt bennünket a telt ház, miközben a havat lapátoltuk ki a hófúvásban elakadt teherautó kerekei alól. Debelyacsára, ahová még nem vezetett műút, traktor húzott bennünket a sártengerben, s mire odaértünk, az egyik helyi szervező annyi targyit szedett be, hogy engem állandóan Dudánlinak nevezett. Székelykevén zenekarral, pattogó indulóval, szívből jövő harsány köszöntéssel fogadtak egy koromsötét, esős estén. Muzslyán pedig forró tyúklevessel nyilvánították ki elismerésüket az olvasók. A Magyar Szó diadalútja volt ez, állítom.”

Igen, jómagam is azt állítom, hogy ezek a nagyszabású, egész estét betöltő, művelődési programokkal fűszerezett rendezvények valóban diadalutak voltak. A kezdetben Bogdánfi Sándor volt a szervező és a műsorvezető, majd Tóth László, tőle Lajber György vette át a stafétabotot, majd Szántó Zoltán. A 2000-es években az akkori főszerkesztő úgy ítélte meg, hogy ezekre az élőújságokra nincsen szüksége a lapnak, pontosabban nem ilyenekre volna szüksége, hanem közvetlen beszélgetésekre a lapról, egy-egy témáról, mondjuk a sportról… Ezekre a beszélgetésekre azonban nem volt nagy érdeklődés, sokszor a teremben több újságíró volt, mint olvasó, így abba is maradtak az élőújságok. Varjú Márta főszerkesztő hozta ismét vissza ezt a rendezvényt, ami nem olyan gyakorisággal ugyan, mint annak idején, de még mindig él. Minden évben rendezünk még ma is telt házas élőújságot Tordán, Kúlán, de ha lenne olyan ereje a szerkesztőségnek, mint amilyen ereje volt ötven-hatvan évvel ezelőtt, minden magyarlakta településen rendezhetne. Az élőújságok nem csak a lap miatt lennének fontosak, hanem egy-egy közösség számára, még ebben a mai, internetes világban is. Mert ma is élnek ezekben a közösségekben értékes emberek, akik be szeretnék mutatni zenei és tánctehetségüket, élnek iskolások, akik szívesen elszavalnának egy-egy verset, vagy akár bemutatnák kis színházi produkciójukat. A Magyar Szó élőújsága erre kiváló lehetőség volna, a Magyar Szó számára pedig lehetőség arra, hogy ismét felvegye a kapcsolatot olvasóival.

Nem emlékszem, hogy engem mikor vontak be az élőújságok csapatába, de arra igen, hogy tiltakoztam. Nem az én világom a szereplés, a nagy nyilvánosság előtti fellépés. Tudtam magamról, hogy lámpalázas vagyok, beszélni sem jól tudok, de hiába érveltem azzal, hogy csak elrontom az estét, mégis mennem kellett. Lehet, hogy Becsén volt vagy Tordán. Ki kellett állnom, üdvözölni a közönséget. Idegességemet észrevette Ferenczi Jenő színművész, aki abban az időben a Magyarzó Pistikét játszotta el az élőújságokon.

– Gyere csak ide. Tudom, hogy ideges vagy, lámpalázad van. Ne gondold, hogy nekem nincsen, pedig nem először állok ki több száz ember elé. Le kell küzdened a lámpalázat. Összpontosítanod kell, és sokszor mély levegőt szívni magadba. Így.

És megmutatta. Végül hozzátette:

– Lehet pálinkával is csillapítani a lámpalázat, de azt nem ajánlom. A pálinka majd a fellépés után következhet, akár több is.

Megfogadtam tanácsát, és sikerült úgy végigmondanom a beszédemet, hogy nem hibáztam, sőt időnként még improvizáltam is közben.

Ezután pedig jöhetett a pálinka és minden más, ami ilyen rendezvények után lenni szokott. Mert legtöbb helyen megvendégeltek bennünket, bőséges vacsorával, italokkal, és gyakran reggelig tartó mulatságot is szerveztek tiszteletünkre.

Harmadnap egész oldalas képes riportot közölt a lap, és az elkövetkező néhány héten át folyamatosan írtunk egy-egy helyi közösség mindennapjairól, gondjairól, örömeiről.

Az élőújságok vonzereje elsősorban nem maga a Magyar Szó napilap volt és mi néhányan az újságtól, hanem az élőújságok során fellépő emberek, a helybeli táncosok, kórusok, szavalók és azok a népszerű előadóművészek is, akiket egy-egy ilyen eseményre beszerveztünk. És ami még növelte a közönség számát, az a tárgysorsjáték volt. Az élőújságokon sorsoltuk ki a nyereményeket, amelyek között voltak nagyon értékesek is. Több autót is kisorsoltunk, de belföldi és külföldi nyaralások, utazások is voltak, hogy a tévéket és egyéb háztartási gépeket ne is említsem. Ezek vigaszdíjak voltak…