Történelemkönyvvé nemesedett Újság

Tíz évvel ezelőtt már arról beszéltek a média szakmabelijei, hogy a nyomtatott sajtónak vége, szerepét egyre inkább átveszi a digitális világ. Igaz, erősen érezhető volt az internet hatása a nyomtatott sajtóra, világlapokat rengetett meg, számtalan meg is szűnt létezni, de tíz év után, a vészjósló vélemények ellenére is még a világ minden zugában él. És közöttük a vajdasági magyarok egyetlen napilapja is, a Magyar Szó.

2024. december 24-én, karácsony napján lesz kerek 80 éve annak, hogy a vajdasági magyar ember az elmúlt nyolc évtized alatt, szinte mindennap kezébe vehette az Újságot. Mert csak így kérték az olvasók a bódékban reggelenként a lapot: Megérkezett az Újság? Mert újságból volt több is, bőven választhatott a kérdező, de a nagy kezdőbetűs Újságból csak egy, a Magyar Szó. És ez az Újság, amely Szabad Vajdaság néven indult 1944. december 24-én, majd csaknem egy évre rá, 1945. szeptember 27-én folytathatta útját, a politikai, a társadalmi, a gazdasági viharok ellenére 80 éven át fennmaradt, és a digitális világ kegyetlen térhódításának is még ellenáll.

Azt mondják, hogy másnapos újságot olvasni érdektelen, az idők múlásával pedig ósdivá válik a tartalma. De vajon így van-e ez valójában, tette fel a kérdést Fodor István a Hét évtized című könyvében tíz évvel ezelőtt. És azonnal meg is adta a választ. Nem. „Zamatosabb lesz, úgy, mint az óbor, hiszen olyan ízek, olyan tartalmak is felszínre kerülnek az elaggott hírekben, amelyek iránt egykoron közömbös volt az olvasó, mert naponta átélte a történeteket. Két-három vagy éppen hat-hét évtized múltán” – és tegyük hozzá a nyolcadik évtizedet is – „viszont emberközeli történelemkönyvvé nemesedik az újság, amely nemcsak a történelem vázát – dátumok és események felsorolását – hordozza magában, hanem a lelkületét is: hangulatot, indulatot, örömöt és bánatot, lázítást és békítést, olyasmit is, amit később szívesen felnagyítana az érintett, vagy inkább titkolná szégyenében (…) Az újságból azonban semmit sem lehet kitörölni, és újraírni. Akkor is árulkodó az utókor számára, ha hiteles, de akkor is ha csaló.”

Kedves kollégám szavaihoz csak annyit tennék hozzá – ugyanis hozzá hasonlóan jómagam is az Újsággal együtt öregedtem meg –, hogy ezt az Újságot, a nyomtatottat, nem lehet csak egy gombnyomással kitörölni. Mindig megmarad valahol, még pusztító háborúk során is, valahol egy padláson, egy romos ház zugában. Kis túlzással mondhatom azt is, hogy örök időkre.

A Magyar Szóban a 80 év alatt nemcsak újságírók, szerkesztők, gépírónők, műszaki szerkesztők, fotóriporterek... dolgoztak, hanem írók, költők, festőművészek, rajzolók is gazdagították alkotásaikkal a lapot. Szinte lehetetlen volna felkutatni, pontosan hányan is voltak, voltunk. Fodor könyvében a Magyar Szó dolgozói 1944–2014-ig címszó alatt 665 nevet számoltam meg, és ha ehhez hozzáadom az elmúlt tíz év alatt újonnan érkező munkatársak számát, ez a szám biztosan jóval meghaladná a 700-at. És ha még összeírnánk a nyolc évtized alatt bedolgozó tudósítók neveit is, és mindazokat a neveket, akik közvetetten járultak hozzá a lap elkészítéséhez és terjesztéséhez, túlzás nélkül mondhatnám, hogy ahhoz, hogy az Újság mindennap az újságosbódéban legyen a nyolcvan év alatt, több mint 2000 ember is dolgozott. Valamennyien jól, lelkiismeretesen, elhivatottan. Mert ha ez nem így lett volna, az Újság nem élte volna meg ezt a szép kort.

A kutatót még nehezebb feladat elé állítaná, ha azt szeretné megtudni, hogy ezek az emberek mikor és milyen elismerésekben, díjakban részesültek, kezdve az önkormányzati szintű díjaktól, elismerésektől, egészen a magas rangú állami díjakig. E közül a díjak közül talán a legrangosabb a Külhoni Magyarságért Díj, amelyet 2014. augusztus 19-én vehetett át a Magyar Szó főszerkesztője Budapesten. Az oklevél Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének kézjegyével van ellátva.

Sorolhatnánk a kisebb-nagyobb díjakat, de a Magyar Szó dolgozói számára valamennyi díj közül a legfontosabb az olvasó díja. A Hűség-díj. Ezt nem lehet berámázni, a falra akasztani, büszkén mutogatni, dicsekedni vele. Ez a díj mindazok szívében ott van, akik az elmúlt 80 év alatt ebben a munkaközösségben megfordultak.

Az ő nevükben mondok köszönetet az Olvasónak.