Öt év – pár hónap híján ennyi időt töltöttem már itthon főállású anyaként. Ebben a majdnem öt évben, leszámítva néhány nyári hónapot és téli hetet, amikor otthon voltunk, s rendelkezésünkre álltak a nagyszülők, leginkább egyedül boldogultam először egy, majd két gyerekkel. Nem szeretek panaszkodni, de az talán nem esik ebbe a kategóriába, ha azt mondom, kemény öt év áll mögöttem, s ez csak most tudatosul bennem igazán. Most, hogy hónapok óta minden reggel fáradtan ébredek, hogy lassan két éve (nem számítva az előtte lévő két és felet) nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, hogy évek óta a napjaim két kisember végeláthatatlan igényeinek kielégítése körül forognak. Mindamellett, hogy napi szinten próbálom tudatosítani magamban, mennyire illékony ez az amúgy meghitt időszak, be kell látnom, nem egyszerű sem tudatosítani magamban a szépet, sem belátni azt, hogy mennyire elfáradtam. Bár folyton arról olvasok és beszélek, mennyire nagyon fontos, hogy egy anya szakítson időt magára is, a valóság az, hogy többnyire az életvitelünkből adódóan ebben elég rosszul teljesítek. Öt év alatt eljutottam a töréspontra. Megcsapott a szülői kiégés szele, s érzem, hogy ezt így nem lehet tovább.
Ha kiégésről beszélünk, legtöbbünknek valószínűleg nem túl kedvező munkahelyi körülmények jutnak eszébe. Olyan munkahely, ahol a főnök nincs tekintettel az alkalmazott magánéletére, szabadidejére, ahol nincs olyan, hogy betegszabadság, ellenben túlórázni kell rendszeresen. Olyan munkahely, ahol el kell viselni a megalázó szituációkat, kedvezőtlen munkakörülményeket. Ahol nincs ebéd- vagy kávészünet, de még mosdóba se mehet nyugodtan az ember, ahol nincsenek tekintettel sem az érzelmi, sem a mentális egészségünkre, s bármikor beeshet az ajtón valami újabb feladat. Munka a hét minden egyes napján, a nap bármely órájában, megállás nélkül, s mindez ingyen és bérmentve. Most bizonyára azt mondja mindenki, hiszen ilyen munkahely nem is létezik, s ez így helytálló is, meg nem is. Mert ilyen munkahely (remélhetőleg) valóban nem létezik, az imént felsorolt munkakörülmények azonban mind tökéletesen ábrázolják, milyen szülőnek, azon belül is anyának lenni.
A szülői kiégés olyan krónikus állapot, amit teljes fizikai, mentális és érzelmi kimerültség jellemez. Persze melyik szülő nem fáradt, tehetnénk fel a kérdést teljesen jogosan. Az első lépés tehát a szülői kiégés felismerésében, hogy meg kell tudnunk különböztetni a kiégés okozta kimerültséget az általános szülőséggel járó feladatok nyomán kialakuló mindennapos fáradtságtól. A hétköznapi fáradtság és a kiégés okozta kimerültség között a legnagyobb különbség, hogy az utóbbit nem tudjuk kipihenni egy vagy két átaludt éjszakával. A kiégés okozta kimerültség gyakran az első jele annak, hogy nehezen boldogulunk szülői szerepünkkel. Ez a kimerültség olyan szinten állandó és lehengerlő, hogy a mindennapi teendőinkben is akadályozhat bennünket. Ha az alvás már nem elég, ha úgy érezzük, egyszerűen képtelenek vagyunk ellátni gyermekeink testi és lelki igényeinek kielégítését, előfordulhat, hogy többről van szó, mint egyszerű fáradtságról. A kiégés következő lépcsőfoka az állandósult bűntudat és szégyen – mikor úgy véljük, azt gondoljuk, nem vagyunk elég jó szülők. Ezt követően újabb szintet lép ez az állapot, mikor megjelenik a gondolat, hogy úgy érezzük, nem tudjuk tovább csinálni, hogy elegünk van, sőt az is, hogy azt kívánjuk, bárcsak kiléphetnénk ebből a szerepből, bárcsak ne kellene tovább cipelni a szülőséggel járó felelősségeinket. Legutolsó lépcsőfok, mikor érzelmileg elérhetetlenekké válunk gyermekeink számára, s csupán a legszükségesebb teendőket végezzük el, annak érdekében, hogy kielégítsük fizikai igényeiket.
Úgy tűnhet, nem nehéz felismerni a szülői kiégést, hiszen pontosan meghatározott tünetei vannak, melyeket kis önvizsgálat segítségével mi magunk is észrevehetünk. Mégis gyakran előfordul, hogy a mások, de még a saját panaszainkra is csak legyintünk egyet, mondván, semmi új a nap alatt. Az sem segíti a modern szülők helyzetét, hogy míg szülői feladataink egyre bonyolultabbak, a társadalom és a bennünket megelőző generációk nem feltétlenül igazolják ezt vissza. Gyakran hangzik el a bezzeg-a-mi-időnkben meg hogy a nagyanyáink kézzel mostak, mindennap főztek, a panaszok, a segélykérések elszállnak a fülek mellett, s a szülők egyedül maradnak terheikkel. Mert igen, lehet, több volt a kétkezi munka, de lényegesen kevesebb volt az a mentális teher, melyet a modern világ a szülők vállára helyez – például, míg nagyanyáink cukros kenyeret nyomtak a kicsik kezébe, s kicsapták őket az utcára, manapság ugyanez a cselekedet több sebből vérző szülői hozzáállás lenne. Mindenki számára képtelenség megoldást találni a problémára, de magunkon segíthetünk. Ebből az indíttatásból majdnem öt évnyi kizárólagos anyáskodás után, most kiadom a kezemből a gyeplőt, legalábbis heti pár órára egy kedves fiatal lánynak, aki kizárólagos figyelmével boldoggá tesz nemcsak két gyermeket, de egy nagyon fáradt és kimerült anyát is.
