Unikornis

Az emberiség legrettegettebb betegsége a rák. Nagyon nehéz erről a témáról beszélni, két bátor nő mégis vállalta ezt. A két hölgy egyike a sokak számára ismert becsei születésű szabadkai színésznő, Pesitz Mónika, aki amazonként vívta meg harcát a mellrákkal. A másik hölgy pedig Topolcsányi Laura vajdasági származású színésznő, aki hihetetlen érzékenységgel, odafigyeléssel és támogatással állt ki pályatársa mellett. A kapcsolatukból egy színdarab született, amely a legnagyobb tisztelettel adózik Mónika emléke előtt, bízva abban, hogy az előadás felhívja a figyelmet a daganatos betegségek kemény és küzdelmes voltára. A monodráma címe Unikornis, amelyről a darab írójával, Topolcsányi Laurával, a Magyarországon sokat játszott kortárs szerzővel beszélgettünk, aki mérhetetlen tisztelettel állt az interjúhoz, hiszen, mint mondta, Mónika és a téma megérdemli.

Nagyon komoly témát dolgoz fel az Unikornis című darab, mely Pesitz Mónika szabadkai színésznő kemény küzdelmét mutatja be a mellrák ellen. Pontosan hogyan készült ez az egyedi alkotás?

– Magam is vajdasági születésű vagyok, de harminc éve Magyarországon élek. Követtem a vajdasági színjátszást, bár inkább kritikákat, interjúkat olvastam, ritkán jártam otthon színházba. Néhány évvel ezelőtt a szabadkai társulat a Mi történt Baby Jane-nel? című darabbal vendégeskedett a budapesti József Attila Színházban. Mónika és Kalmár Zsuzsa játszotta a darab két főszerepét. Nagyon erős, izgalmas előadás volt, remek színészi alakításokkal. Emlékszem, megjegyeztem magamban, milyen jó és bátor ez a színésznő abban a brutális, lélekölő szerepben. Öt évvel később a Magyarországi Szerb Színház igazgatója, Rusz Milán úgy érezte, és nem győzök elég hálás lenni érte, hogy Az atya foga című, Verebes Ernő által színpadra adaptált történetben Mónikára és rám bízza a két papné szerepét. Ez tavaly áprilisban volt. Nem felejtem el a pillanatot, amikor először egymás szemébe néztünk, kezet fogtunk és bemutatkoztunk. Ő elmondta, hogy hol tart épp az élete, megbeszéltük, hogy ebből monodrámát írunk, és attól a pillanattól kezdve napi kapcsolatban maradtunk mindvégig. Sorsszerű találkozás, mondanám, ha fatalista lennék, de nem vagyok. Közömbösnek érzem az univerzumot, és ez jótékony illúziómentességet biztosít, bár éppen az utóbbi hónapok nagy embervesztesége miatt, tehát szükségből kezdtem keresni a (vissza)kapcsolódást a transzcendenssel. Nehéz ugyanis elviselni a tudatot, hogy hirtelen ilyen sok szerettünk kívül kerül a fizikai síkon, és a velük való kapcsolódás igénye, a vágy, hogy egyszer újra találkozzunk a kevésbé ismert világok felé tereli a kérdésekkel és kételyekkel teli embert. Elkezdtünk tehát dolgozni Mónika betegségtörténetén. Akkoriban együtt próbáltunk, játszottunk, turnéztunk, adott volt tehát a másik közelsége, és mi ki is használtunk minden percet, ami adatott. Amikor pedig távol voltunk egymástól, telefonos hangrögzítőre mondta fel a történeteket, én pedig azonnal legépeltem ezeknek a hangfájloknak az anyagát. Nyáron eljött hozzám, és úgy éltünk, mint a gyerekek. Én Esztergom mellett lakom, egy tó partján, a hegyek között. Hajnalban felkeltünk napkeltét nézni, éjjel a tó feletti kis teraszon beszélgettünk a gyertyafényben, és itt került sor arra is, hogy két év után végre újra vízbe mehetett. Azt hiszem, újraéltük az önfeledt gyerekkort. Aztán hirtelen rosszabbodott az állapota, és akkor már én látogattam meg őt a palicsi otthonukban. Dolgozni akart az anyagon. Éreztük, hogy versenyt futunk az idővel. Azt már akkor sejtettük, hogy az eredeti elképzelésünket nem vihetjük véghez, nem ő fogja eljátszani az Unikornis monodrámát. Hogy miért Unikornis, erre választ kapunk a darabban. Megrázó vallomás, mint az egész történet. Mégsem sötét tónusú, inkább fényes és felemelő.

Hamarosan színpadra kerül ez a darab. Mi az elsődleges célja az előadásnak? Milyen üzenetet hordoz?

– Sokat gondolkodtam azon, hogy az embertársin és a barátin túl mik az én színpadi szerzői motivációim ebben a történetben. Figyeltem őt. Nem csupán a szavakat, amelyeket a betegségével kapcsolatban kimondott, hanem a metakommunikációját, a története megélését, az önmagára adott reflexióját, és alapvetően a létezése milyenségét. Végül az lett a válaszom, hogy nem azért érdekel (mint szerzőt), mert mellrákos, hanem azért, ahogyan ezt megéli. Talán soha nem láttam senkit, hogy ennyire szerette volna az életet. Az utolsó dolgos napunkon már csak egy-két percig tudott beszélni, utána elfogyott az oxigénje, és meg kellett pihenni, hogy folytathassuk újabb egy, majd fél percekre, végül másodpercekben volt mérhető egy-egy etap. Egy ilyen várakozó csendben egyszer csak rám nézett a hatalmas, gyönyörű szemével, és mosolyogva azt mondta: képzeld, így is annyira jó élni.

Nos, ez az életigenlés, az élethez való örömteli ragaszkodás fogott meg engem. A halál a legősibb kollektív élménye az embernek. Tabusíthatjuk, elhazudhatjuk és eltarthatjuk magunktól, vagy választhatjuk a szembenézést. Mónika megtanított a tiszta közlésre. Olyan bátor volt, hogy megkérdezte tőlem két tollba mondott sor között: szerinted én most haldoklom? És nem kellett hazudni, hogy „ugyan, kedves, ne beszélj butaságokat”, és hogy „csak várd ki, ropjuk mi még együtt a gyerekeink lagziján”. Az egymás szemébe nézést és a hallgatást is megengedhettük magunknak. Ám mi is történt itt tulajdonképpen? Egy nőtársunk az élete legnehezebb periódusában, nevezzük nevén: haldoklásában, meghozza azt az önzetlen döntést, hogy szembenéz a még mindig szép női test fokozatos leépülésével, a mell, a haj és a szempillák elvesztésével, alámerül a lélek bugyraiba, hogy tisztán lássa, milyen folyamatok játszódnak le ott, majd felhozza onnan és legjobb tudása szerint a környezetére hagyományozza ezt a kínnal megszerezett, mégis kristálytiszta tudást. Igen, kínnal megszerzett ez a tudás, mert egyáltalán nem könnyű sem önként lemenni érte, sem felhozni és tudatosan körbejárni, megvizsgálni, valamilyen rendszerbe foglalni a lélek vergődését és időnkénti örömeit a rákos sejtektől burjánzó test fogságában. Ez egy döntés eredménye, ami az altruizmus magas fokán jelenik csak meg. Törődés, amellyel a távozó megajándékozza az itt maradókat.

A Veszprémi Petőfi Színház karolta fel ezt a történetet, és a színházi produkció jelöltetve is lett a Richter Anna Díjra, melyre március 9-ig szavazhat a közönség. Mit jelent ez a díj az ön, illetve a színház számára?

– A veszprémi színházzal sok éve tart az együttműködésünk. A kétezres évek elején abban a színházban kezdtem a pályámat fiatal színésznőként, és nagyon szép emberi kapcsolataim maradtak meg abból az időből. A színház vezetői, Oberfrank Pál igazgató úr és a helyettese, Kellerné Egresi Zsuzsanna nyolc évvel ezelőtt egészen egyedi elképzeléssel létrehoztak egy fesztivált, amely a színház gyógyító erejére épít. Talán furcsán hangzik, pedig nem az, hiszen a színház már a keletkezése óta ellát szakrális és gyógyító tevékenységet is. Amikor a néző a színházban szemtől szemben találkozik a saját életére is jellemző problémákkal, azonnal két érzés ébred benne: az egyik a felemelő „nem vagyok egyedül a bajommal/bajomban” érzése, ami pszichológiailag bizonyítottan egy pozitív és messzire/mélyre ható felismerés, a másik a mű által képviselt megoldás, kimenetel, amit megküzdési stratégiaként hasznosíthat a néző. A veszprémi fesztivál, teljes és hivatalos nevén Lélektől lélekig – A színház gyógyító erejének fesztiválja mára négynapos, nemzetközi rendezvénysorozattá nőtte ki magát, amely keretében a legérzékenyebb témákat dolgozzuk fel. Nagyon megtisztelő, hogy néhány éve rendszeres szerzője lehetek a fesztiválnak. A transzgenerációs terheltség és a családi minták megszakítása, gyászfeldolgozás, ifjúkori öngyilkosság és párkapcsolati bántalmazás témakörökben születtek eddig darabjaim. Mindegyiket Tasnádi Csaba Jászai Mari-díjas rendező vitte színre nagy gonddal és érzékenységgel, és a Veszprémi Petőfi Színház remek színészei játsszák. Mentálhigiénés vonalon mindegyik téma kapcsolódik az egészségügyhöz, az Unikornis pedig a mellrák feldolgozásával egyértelműen, így az idén jelentkeztünk a Richter Anna Díjra. Öt kategóriában összesen tizenöt projekt került a döntőbe, kategóriánként egyet díjaznak, ez tehát öt nyertest jelent, a hatodikat a közönség szavazza meg. Március 19-én kerül nyilvánosságra a díjazott projektek listája. Ám már a döntőben lenni is megtisztelő.

Mentálhigiénés tanácsadó is része a csapatnak, ha jól tudom, ami még mélyebbé teszi a projektet. Hogyan folyik a munka? Ki fogja játszani a monodrámát?

– A már említett Egresi Zsuzska kommunikációs és mentálhigiénés szakember is egyben, így ő lett a projekt vezetője. Ám nemcsak a Richter Anna Díjra nevezett Unikornis esetében jelenik meg a mentálhigiénés szakmai támogatás, hanem tulajdonképpen a fesztiválon megmutatkozó darabok mindegyikéhez kapcsolódik feldolgozó beszélgetés, amelyet ő – gyakran klinikai szakpszichológussal – vezet. Nagyon nehéz kérdés volt, hogy ki játssza el a monodrámát. Mónikára írtuk, de az utolsó napokban már nyíltan beszéltünk vele arról is, hogy ő már nem játszhatja el. Szerette volna, hogy én vegyem át, de őszintén be kellett neki vallanom, hogy nem érzem magam képesnek erre a feladatra. Ahogyan az édesanya halálát feldolgozó Imagináció című darabomnak, amelyet a Jászai Mari-díjas Nagyváradi Erzsébetre írtam, és amit ő azóta is végtelen odaadással játszik, úgy az Unikornisnak is kiemelt helye van a szívemben, és a Mónika iránti tisztelet és szeretet arra kötelez, hogy olyan magasra emeljük, amennyire csak képesek vagyunk. Szorcsik Kriszta nevét mindenki ismeri Vajdaságban, de nem csak ott, hiszen éppen most kapta meg a 44. Magyar Filmszemlén a legjobb színésznőnek járó díjat. Amikor felkértük a szerepre, nem titkolta, hogy tudja, milyen nehéz feladat lesz ez számára, hiszen hozzá is közel állt Mónika, de boldogan vállalta.

Tervben van az előadás tájolása. A vajdasági közönség is láthatja majd ezt a szomorú, ám kivételes művet?

– Az atya foga című előadás vajdasági turnéján beszélgettünk Mónikával és Krisztával, hogy vajdasági származású, korban közel álló színésznőkként egyszer csinálhatnánk valamit mi hárman. Nem így képzeltük akkor, de most úgy tűnik, sajátságos módon látszik megvalósulni ez a gondolat. Ha ez tényleg három vajdasági „lányból” szakadt ki, igazán jó érzés lenne otthon is játszani. Méltó és élő, dinamikus, vibráló emléke lenne Mónikának, amilyen vibráló és izgalmas volt az ő csupaszív lénye. Már csak azért is el kell vinnünk Vajdaságba az Unikornist, mert volt egy olyan vágya is, hogy az előadás végén azokkal az egészségügyi dolgozókkal, mindenekelőtt dr. Bagi Teodórával szeretne meghajolni, akik odaadással, időt, energiát nem sajnálva gyógyítanak. Határozottan ez volt az elképzelése, hogy a darabnak egyszersmind előttük való főhajtásnak is kell lennie. A rák ma már közvetve vagy közvetlenül mindenkit érint. Nincs család, baráti kör, amelyben ne kellene szembenézni vele. Beszéljünk hát róla az emberiség egyik legszakrálisabb terében, a színházban, őszintén, kendőzetlenül. Hátha könnyebb lesz így elviselni.