A minap óvodába indultunk éppen. Már késésben voltunk, s hiába próbáltunk sietni, sehogyan sem tudtunk elkészülni időben. Azokon a napokon, mikor a férjemnek korábban kell munkába indulni, s így nem tudja a nagyobbat elkísérni az óvodába, együtt kísérjük őt én és az öccse. Ez persze azt jelenti, hogy nem elég egy, két gyereket kell beöltöztetni, elkészíteni, megreggeliztetni időben, arról nem is beszélve, hogy az épület előterébe érve, szinte garantált, hogy össze fogunk vitázni a fiammal, hogy márpedig babakocsival kell mennünk, nem ülhet biciklire, nem indulhat rollerrel sem, egyrészt, mert soha nem érnék oda az óvodába, másrészt, mert hideg van ehhez. Természetesen ő igen hangosan tiltakozik ilyenkor a babakocsizás ellen, nekünk viszont sietnünk kell, s akkor harcolunk néhány végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig, mire sikerül a kapálózó és teljes testében megfeszülő gyereket beleültetnem a babakocsiba. Utolsó ellenőrzés, táska, kulacs, uzsonna megvan, mindenkin van sapka, sál, kesztyű, cipő, indulhatunk.
Közvetlenül a házunk mellett bölcsőde, óvoda és általános iskola van, reggelente hatalmas a nyüzsgés. Tele az utca rohanó fiatalokkal, fáradt szülőkkel, akik félig alvó gyerekeikkel sietnek valamelyik intézménybe. Mi is sietünk, csak éppen az ellenkező irányba. Széles többsávos út választ el bennünket az óvodánktól. Állunk a zebrán, nézünk ki a fejünkből, figyeljük a mellettünk elsuhanó autókat, bicikliseket meg a villamost. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a lányom integet. Felnézek, nem látok ismerős arcokat sehol, a zebra túloldalán egy ismeretlen anyuka áll, kisfia a babakocsiban álmosan pislog. Ahogy figyelem a fiút, egyszer csak látom, lendül a keze, integetni kezd ő is. Erre már az én fiam is csatlakozott, s a három gyerek felváltva integetett egymásnak az úttest két oldalán. Ekkorra már az anyukának is feltűnt a jelenet, de mindketten a saját gyerekeinkkel voltunk elfoglalva. Azután zöldre váltott a lámpa, s megindultunk át az úton. Akkor, ott a zebra kellős közepén, ahogy egyikünk erre, a másikunk arra ment tovább, egy pillanatra megállt az idő, mikor mi anyák is egymás szemébe néztünk, és összemosolyogtunk gyerekeink kölcsönös kedvességén és nyitottságán, ami látszólag átragadt ránk is. A hátralévő tízperces úton azon gondolkodtam, mennyire tiszták és őszinték a gyerekek. Nincs bennük semmiféle előítélet a másikkal szemben, nem gondolkodnak azon, vajon mit szól majd a másik, ha ismeretlenül rámosolyognak, odaintenek, mert valahogy értik és érzik, ha megfogalmazni nem is tudják, kedvesnek és nyitottnak lenni a világ legtermészetesebb dolga. Pontosabban lenne, ha mi felnőttek nem jönnénk és nem öntenénk a fejükbe elveket, elvárásokat és gyakran hibás viselkedésmintákat. És ez az elméletem, mármint az, hogy mi felnőttek tereljük tévútra a gyerekeket, ha az emberek közötti kapcsolatokról van szó, még aznap bizonyosságot is nyert.
Délutánonként nem minden gyereket visznek haza az óvodából. A nyugati munkarendszer okán rengeteg szülő délután öt, hat óra előtt nem végez a munkahelyén, s bár az óvodák este hat óráig biztosítanak napközi ellátást, a foglalkozások délután háromkor véget érnek. Sokan reggel héttől este ötig vagy hatig az óvodában vannak, várva, hogy szüleik elszabaduljanak munkahelyükről. A szerencsésebbeknek van dadája, aki előbb értük megy, legjobb esetben nagyszülő vagy – mint a mi családunkban is – egy szülő, aki még otthon van, s nem dolgozik, ezért megteheti, hogy a foglalkozások végeztével hazaviszi a gyerekét. A lányom csoportjában van egy kislány, aki kicsit nehezen illeszkedik be az óvodai rendszerbe, s kicsit különös módon próbál barátkozni a gyerekekkel is. A csoporttársai anyukáival viszont más a helyzet. Minden alkalommal, mikor megjelenek az ajtóban, széles, erőltetett vigyor terül el az arcán, s keresi a tekintetem. Ha a szemébe nézek, s visszamosolygok, már szalad is ölelésre. Leguggolok hozzá, megölelem, aztán engedem, hadd fusson vissza a termébe. Ezt más, erre nyitott anyukákkal is ugyanúgy megismétli nap mint nap.
Azon a napon azonban, mikor megfordult a fejemben a gondolat, hogy mi felnőttek rontjuk el a gyerekeinket, a kislány megindult ugyan felém, mikor megjelentem az ajtóban, de aztán le is ült hirtelen. Akkor figyeltem fel a jelenetre, hogy az óvó néni éppen arról oktatja felemelt mutatóujjal, hogy nem, nem zavarjuk más gyerekek anyukáit, nem ölelgetünk senkit, üljön le, és maradjon szépen csendben. Elkaptam a kislány tekintetét. Csalódott volt és dühös. Megjegyzem, jogosan. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy vajon miért gondoljuk helytelennek ezt a viselkedést. Mégis mi kár származhat abból, ha megölelünk egy gyereket, aki még csak nem is teljesen idegen, hiszen ismerjük, ha csak látásból is, őt és a szüleit is. Eldöntöttem, közölni fogom az óvónővel, engem igazán nem zavar, sőt jó érzéssel tölt el, hogy egy öleléssel szebbé tehetem ennek a kislánynak a napját. Aztán arra gondoltam, hogy éppen így kezdjük bezárni gyermekeinkben azt a természet adta nyitottságot és elfogadást, szeretetre való igényt és annak ösztönös kifejezését, ami mindannyiukban eredendően ott van. Tanulhatnánk tőlük, gondoltam. Ezt is.
