Ahogy a nagy államférfiak, hadvezérek és hősök nevei idővel elkopnak, úgy Tito marsall is lassan feledésbe merül. Emlékét talán szeretett Bosznia-Hercegovinája tartja a legnagyobb becsben. De van még egy utódállama az egyszervolt Jugoszláviának, ahol még ma is élénken ápolják Tito elvtárs mítoszát. Ez pedig Macedónia. Kumanovo városában sugárút, szobrok, emléktáblák és öregek több mint negyven év után is büszkén őrzik az Öreg kultuszát.
A kis ország második legnépesebb városában több nemzet él békésen egymás mellett. Kora reggel érkeztem a városba, és még mielőtt a főtérre értem volna, észrevették, hogy idegen vagyok. Az első logikus kérdés: honnan jöttem? Suboticából – válaszoltam. Észre sem vettem és már hat-hét macedón, albán és szerb öreg arról diskuráltak egymással, hogy ifjú korukban nyaranta Palicson és a városban töltöttek egy hónapot – építvén a kommunizmust; aztán, hogy milyen csodálatos a városháza és a Korzó; milyen jó perkelteket ettek, és milyen szépen táncoltak a bácskai leányok. Csendben elballagtam, hadd nosztalgiázzanak emlékeikben.
Észak-Macedónia sokat remélt az ország nevének megváltoztatásától. A fellendülés és a jólét nem érkezett meg, csak a be nem vált ígéretek. Ez különösen jól érzékelhető az ország közepes nagyságú városaiban, mint például Kumanovo. Európa egyik legszegényebb országának harmadik legnagyobb városa a maga módján próbál boldogulni, fejlődni, előrelépni. De leginkább csak egyről a kettőre sikerül jutnia. Számottevő ipara nincs, idegenforgalma jelentéktelen, természeti értékeit felemésztette a sok évtizedes nyomor. Bárkivel beszélgettem – macedónokkal és nem macedónokkal –, hogy Kumanovóba megyek/Kumanovóban voltam, csak legyintettek: nincs ott semmi.
Látnivalókból valóban vajmi kevés van. A városban megállt az idő, amikor felbomlott a JSZSZK. A szűk belváros szocializmus idejében épült panelházai, üzletei és közösségi helyei nem sokat változtak az elmúlt bő 30 évben. A közeli utcák hangulata is lehangoló. Egyedül a főtér és az állami intézmények épületei rendezettek. Kumanovo valamikor híres volt a város határában lévő ásványvízforrásról, amelyből sok éven át palackozták a Kumanovka ásványvizet. A gyár keretében szálloda és éttermek működtek, de volt gyógyfürdőjük is.
Mára mindez tönkrement, csak úgy, mint Kumanovo másik híres gyára, a takarókat és szöveteket gyártó Tekstil promet. Állnak viszont a város templomai és mecsetei. Az ismertebb dzsámi az 1751-ben épült Eski-mecset, a pravoszláv hívek pedig a száz évvel fiatalabb Szent Miklós-templomba járnak. A lakosok kétharmada egyébként macedónnak vallja magát, kevesebb mint egy harmaduk albán, a többiek szerbek és romák.
Mint a legtöbb macedón városban, Kumanovóban is több mint tíz méter magas zászlórúdon lobog a piros-sárga nemzeti lobogó. Talán ez tartja egybe az ortodoxokat, ateistákat és az iszlám híveit, vagy ha úgy tetszik, macedónokat, albánokat, szerbeket és romákat. A lobogó alatt értettem meg, hogy miért is mondták megérkezésemkor az öregek, hogy Kumanovo Jugoszlávia kicsiben.
