Az előző részben arról volt szó, hogyan veszítettük el az irányítást szülésünk felett, hogyan váltunk szülésünk főszereplőjéből annak elszenvedő alanyává, s hogy milyen fontos lenne ezt a folyamatot visszafordítani. A szülés kórházi, orvosi felügyelet alá vonása, mindamellett, hogy sok előnnyel jár egészségügyi szempontból, hatalmas lelki és mentális gátat emelhet egy kismamában, ezzel negatív irányba befolyásolva gyermeke születésének megtapasztalását. Ami életünk egyik legszebb pillanata kellene hogy legyen, gyakran életünk egyik legnagyobb traumája is. Kiindulva saját tapasztalatomból, valamint más anyákkal való beszélgetéseimből, azt látom, hogy a kontrollvesztés mellett a szülés fájdalmától való félelem az a másik faktor, amely úgy érzelmileg, mint fizikálisan kihathat a szülésünk lefolyására, s sokszor erről is inkább hallgatunk.
A félelem nem csupán az elménk, de a testünk működését is befolyásolja, ráadásul egy olyan érzésről beszélünk, ami jelen van az életünkben kortól, nemtől függetlenül. A félelemnek élettani hatásai vannak – ez az érzés váltja ki bennünk az ősi harcolj, vagy menekülj reflexet. Mikor félünk, elönti a szervezetünket az adrenalin, felgyorsul a légzésünk, a szívünk hevesebben kezd verni, hogy minél több vért tudjon pumpálni a végtagjainkba annak érdekében, hogy azok a lehető legoptimálisabban tudjanak működni, válasszuk akár a harcot, akár a menekülést. Ha tehát a hétköznapjainkban látjuk és érezzük, milyen hatással van ránk a félelem vagy a szorongás okozta stressz, nem lehet meglepő, hogy a szülés menetébe is beleszólhat.
Szakemberek szerint a szüléstől való félelem gyökere abban keresendő, hogy a szülés évezredes hagyománya a huszadik század közepén teljesen megváltozott. A szülés az otthonokból a kórházakba költözött, a szülő nők pedig nőtársaik, bábáik felügyeletéből orvosok kezei közé kerültek. A dolgot az sem lendítette előre, hogy a nőgyógyászat sokáig hagyományosan férfi terep volt, s bár ma már egyre több a női nőgyógyász, az arányok még messze nincsenek kiegyenlítve. A szülés tehát egy olyan folyamat lett, amelyet szigorú felügyelet alá kell vonni, ahol az orvos, többségében egy férfi dönt arról, mi történjen a nő testével. A szülő nő már nem központi szereplője többé a szülésének, alárendelt munkafelületté válik az orvos keze alatt. A szülő nő páciens lett, egy megoldandó probléma, annak ellenére, hogy a várandósság egyébként nem betegség, a legtöbb szülés pedig nem igényel semmilyen orvosi beavatkozást. De nézzük mi is történik pontosan a félelmekkel teli szülő nő szervezetében.
Tanulmányok azt mutatják, hogy a félelem felerősíti a fájdalomérzetet. Vagyis, ha félünk a fájdalomtól, egyre erősebbnek érezzük a fájdalmat, s mivel nő a fájdalom szintje, egyre erősödik bennünk a félelem is. Szülés esetében ez hatványozottan igaz, hiszen a fájások intenzitása a baba megszületésének pillanatáig egyre csak növekszik. A félelem hatására megemelkedik az adrenalin- és a noradrenalin-szintünk, ezek a hormonok lelassíthatják, extrém esetben akár meg is állíthatják a méhösszehúzódásokat. A méhünknek, melynek nagy része izom, szüléskor a lehető legjobb vérellátásra van szüksége ahhoz, hogy hatékonyan tudja végezni a dolgát – mert teszi ő azt magától, a mi feladatunk csak annyi, hogy egyenletes légzésünkkel biztosítsuk számára az elegendő oxigéndús vért. Ha azonban szülés közben bekapcsol bennünk a harcolj, vagy menekülj reflex, s nem tudjuk kirántani az elménket a fáj-félek-még jobban fáj-még inkább félek ördögi köréből, akkor a méhünk nem tud megfelelően működni. Ebből kifolyólag pedig nagyobb eséllyel végződik szülésünk valamilyen orvosi beavatkozással, hiszen a félelem gátolja a testünket a szülés egyébként természetes folyamatában.
Első gyermekes kismamaként mindenféle félelem és aggodalom volt bennem a szüléssel kapcsolatban. A környezetemben szinte senki nem beszélt nyíltan a szülésről, és ez a takargatás, titkolózás csak növelte a szorongásomat. El sem tudtam képzelni, milyen lehet az a tapasztalás, amiről jobb inkább nem is beszélni. Akkor hagyott alább némiképp ez a szüléssel kapcsolatos szorongás, amikor szülésznőmmel, Samanthával a szülés szakaszairól, annak menetéről és a fájdalomcsillapítás lehetőségeiről beszélgettünk. Samantha mondott valamit, amit mélyen bevéstem az emlékezetembe.
A bölcsesség csupán annyi, hogy külön kell választani a fizikai, vagyis testi fájdalmat a mentális gyötrődéstől. Bővebben ez azt jelenti, hogy el kell fogadni, hogy a szülés fájdalmas, de ez nem jelenti azt, hogy szenvedéssel egyenlő. A szenvedés akkor kezdődik, ha a testi fájdalom már mentális szenvedést okoz, vagyis, ha fejben elveszítjük az irányítást, ha belecsúszunk abba a bizonyos fáj-félek-még jobban fáj-még inkább félek spirálba. A szenvedés ott kezdődik, ha nem tudjuk irányítani a légzésünket, ha az összehúzódások közötti fájdalommentes percekben is csak arra tudunk összpontosítani, mindjárt jön a következő fájás, ha a gondolatainkat beködösíti a pánik. Miután ezt elmagyarázta, Samantha fogott egy lapot, és felírt egy egyszerű matematikai példát. A szülés fáj. De pár percenként, csak egy, másfél percig fáj. Összességében pedig legrosszabb esetben is egy-két napig, tehát 24–48 órán át fáj. Egy nap 24 óra. Egy évben 365 nap van – ez összesen nagyjából 8765 óra. Ez azt jelenti, hogy gyermekünk születése, egy évünknek a 0,3%–0,6%-át teszik ki. Ha az egész életünket nézzük, még kisebb ez az arány. Ennyi ideig kell tűrni a fájdalmat. Ennyi ideig kell a légzésünkre összpontosítani. Ennyi ideig tart az a pár óra, ami után – méltán – úgy érezzük, most voltunk életünkben a legerősebbek. (Forrás: https://midwiferytoday.com/mt-articles/role-fear-u-s-birthing-process/; Colleen Bak: A félelem szerepe az amerikai szülési folyamatban)
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
