De sorolhatnánk még tovább is mindazt, ami lefoglalja Kónya-Kovács Otília kolléganőnk mindennapjait. Legtöbben persze újságíróként ismerik, hisz az a hivatása. Sok vajdasági médiaház, legyen az televízió, rádió, internetes hírportál vagy írott sajtó munkatársa. Közben aktív szereplője közössége kultúréletének. Irodalmi estek szervezője. Ha kell, akkor színpadra is lép, mesét mond, vagy népdalt énekel.
– A muzslyai általános iskola ötödik osztályában Miglinczi Irén magyartanárnő volt az osztályfőnököm, aki tudósítócsoportot vezetett, melynek én is tagja lettem. Tudósítottuk a Jó Pajtást, a Gyermekrádiót, az Újvidéki Televízió gyermekműsorát. Megírtuk az iskolai történéseket, eseményeket. Emlékszem, nagyanyám minden szombaton, háromnegyed nyolckor felköltött, hogy meghallgassuk az Újvidéki Rádió gyermekműsorát, hogy elhangzott-e a hír, amit aznapra írtam, vagy sem. Aztán visszafekhettem. Már lassan nyaralás közben a tengeren sem aludtam el anélkül, hogy ne írjak meg valamilyen eseményt, történetet. Nagykikindán, a rokoni látogatáson az ottani szárazmalom történetét írtam meg, ahogy saját szemeimmel láttam, és a nagymamám meséje nyomán. Aztán ez elkísért Újvidékig. A Magyar Tanszékre kerülve, néhány évfolyamtársammal a Családi Kör ifjúsági oldalának voltam a munkatársa, majd 1993-ban jelentkeztem a televízió felhívására. Egy családi tragédia miatti megszakítással együtt két évig dolgoztam ott, de valahogy nem éreztem magaménak a tévés műfajt. Tanárnőm javaslatára mentem át 1995-ben a rádióba. Jó döntés volt, bár ez nem oldotta meg az egzisztenciámat. De nem is a pénz volt, ami oda vezetett, hisz volt, hogy csak papíron kaptunk tiszteletdíjat. Nem is az volt a fontos. Megszerettem azt, amit csinálok, s ez így maradt a mai napig – vallja beszélgetőtársunk.
Attól kezdve egészen napjainkig, szorgalommal és óriási munkabírással teszi a dolgát. A szórványban kifejtett kimagasló munkájáért 2014-ben elismerésben részesítette a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete. De talán a szakmabelieknél is jobban méltányolja környezete, ahonnan tudósít – az pedig a bánáti szórvány. A kisebbségben élők számára sokat jelent, ha a televízióban, a rádióban vagy az újságban hírt adnak arról, ami a környezetükben történik.
– Az emberek szeretik, ha valaki meghallgatja mindennapi gondjaikat-bajaikat. Akkor érzik igazán, hogy a többség nem feledkezett meg róluk. Szerintem fontos minden megmozdulásról hírt adni, még akkor is, ha az nem mindig tűnik annyira fontosnak. Hiszen minden ilyen kis esemény is része a szórványmagyarság megmaradásáért folytatott küzdelemnek. Hírt kell „verni” róla, hogy létezünk. Hogy van élet a szórványban is. Legyen az Muzslyán, Torontálvásárhelyen, Székelykevén vagy Ürményházán. Egy kiállítás, bármilyen rendezvény, nekünk, itt élőknek, legalább akkora esemény, mint mondjuk Budapesten vagy bárhol a nagyvilágban. Egy ilyen kis hírből másutt is tudomást szereznek arról, hogy igen, itt is élnek, itt is vannak magyarok. Talán ez a legfontosabb. A szakmai díj csak megerősített abban, hogy erre a munkára szükség van, és folytatni kell. Nagy elismerésnek tartom azt is, hogy tudósításaim eljutnak a Kossuth rádió Határok nélkül című műsorába, ahol igényt tartanak a szórványban zajló eseményekről szóló hírekre, melyek sokszor nagyobb horderejűek, mint ahogy azt mi innen látjuk.
Teszi mindezt, immár több mint két évtizede, annak ellenére is, hogy a státusza bizonytalan. Mikor úgy nézett ki, hogy végre az is megoldódik, akkor jött a „létszámstop”. Mint mondja, nem biztos, hogy kapásból fel tudná sorolni azt, hogy kinek is dolgozott eddig. Mert a bizonytalanság arra kényszeríti, hogy továbbra is több médiaháznak dolgozzon. Az újságírói szakma nincs megbecsülve, se megfizetve. Nem könnyű a pályakezdő fiatalokat újságírói szakra ösztönözni. A hosszabb ideig végzett újságírói munka pedig felőrli az ember minden energiáját. A folyamatos készenlét megvonja a szabad idejét, sokszor a hétvégéjét is.
– Ezt csak úgy lehet csinálni, ha valaki tényleg úgy „megfertőződik” vele, hogy aztán ettől nem tud szabadulni. A státuszom miatt néha én is szoktam mondani, hogy most abbahagyom. Közben meg nem bírom abbahagyni. A család megértésére nagy szükség van. Amikor még csak egy számítógépünk volt, hazajövet egy eseményről, az enyém volt az elsőbbség. Megértik, ha éppen egy vasárnapi esemény miatt kell távol maradnom. Hogy sokszor még reggel sem tudom, hogy aznap hová kell mennem. Egy ilyen munkára biztatni a mai fiatalokat nem könnyű feladat. Közben azt veszem észre, hogy iskolai lapok, gyermekműsorok már nemigen vannak. Viszont felfigyeltem arra, hogy a szentmihályi iskolában sikeresen működik egy ilyen szakcsoport, és lehet, hogy lesz valaki, aki majd megszereti az újságírást. Több ilyen példa kellene.
Aztán az újságírás mellé lassan belopózott a mesemondás. Másfél évtizede indult el ezen a pályán, de ezek a gyökerek is a gyerekkorba vezetnek.
– Nagymamámtól rengeteg mesét hallgattam. Közben szinte hetente jártunk a Palicsi Állatkertbe. Fejből tudtam, hogy most ez a ketrec után melyik jön sorba. Tudtam, hogy néz ki a farkas, aki megette Piroskát meg a nagymamáját. Szóval itt kezdődött, majd az egyetemen, a folklorisztikán ébredt fel bennem újra a népmesék iránti érdeklődés. Nekem még az megadatott, hogy Penavin Olga tanárnő adta elő a dialektológia tantárgyat. Abban az időszakban egy kicsit majdhogynem úgy voltam vele, hogy szégyelltem az „ő”-ző nyelvjárású beszédemet. Aztán tanáraimnak köszönhetően ez megváltozott, és tudatosult bennem, hogy dehogyisnem, még milyen szép a mi nyelvjárásunk! 2006-ban jelentkeztem először a Kálmán Lajos népmesemondó versenyre. Nem tudom pontosan, mi volt a mozgatórugó, hogy „ő”-ző nyelvjárással mondjam a mesét, de ott még jobban megerősödött bennem az, hogy ezt kellene folytatni. Mert tudom is a nyelvjárást, azt használom a mindennapi életben – akkor miért ne. A mi nyelvjárásunk legalább olyan szép, mint a kupuszinai vagy a székelykevei, vagy a ludasi. Utána minden évben jártam a népmesemondó versenyre, és így népszerűsítettem a bánátiak nyelvjárását. Muzslyán rajtam kívül még két mesemondó van: Barta Mária és Rontó Márta.
Igaz, hogy az első fellépésekor elkezdte mondani a mesét, de pár perc után leblokkolt, és be sem tudta fejezni. Mára viszont Mesefa-díjas mesemondó, aki nemrég részt vett a mesemondás világrekordjának a beállítási kísérletén.
– A Mesefa-díjat 2011-ben kaptam meg. Akkor úgy gondoltam, hogy attól kezdve már nem szeretnék nagyon versenyezni. Aztán 2018-ban mégis újra beneveztem egy magyarországi, felnőtteknek szóló versenyre. Amikor pedig tudomást szereztem arról, hogy a magyarországi Hatvanban a mesemondás világcsúcsának a megdöntésére készülnek, úgy éreztem, hogy megpróbálok én is részt vállalni. Számolgattam magamban, hogy mennyi ideig tudnék én mesélni. Lett volna egy-két napra való, de a munkámból kifolyólag nem maradhattam három-négy napra. Éjszaka indultam el Muzslyáról, fél nyolc tájban értem oda és estefelé indultam vissza. Érdekes tapasztalat volt számomra. Folyamatos volt a mesemondás, kétpercnyi szünet sem volt, a hallgatóság pedig hozzáértő. Örülök neki, hogy egy pár mesével én is hozzájárultam az eseményhez.
Ha a mesemondásról beszélünk, akkor mindig arra gondolunk, hogy a szülő mesél a gyereknek alvás előtt. Ennek azonban van egy komolyabb üzenete. Különösen a ma élő gyerekeknek, de a felnőttek számára is.
– A népmese nem gyerekműfaj volt, hanem a felnőttek meséltek egymásnak a fonóban vagy munka közben. Ez most már eléggé átalakult, mondjuk, inkább ilyen gyerekmozgalommá, különféle versenyeket szerveznek nekik. De úgy gondolom, azért vannak a mesékben olyan bölcseletek, amelyeket lehet, hogy a felnőttek jobban megértenek. Nyilván a gyerekek is találnak valamit, ami ott valahol megragad bennük. Persze a mai világban illuzórikus, hogy mesét mondva a gyereknek, de még a felnőttnek is folyamatosan fönntartsd a figyelmét. A mesemondás egyfajta mozgalom (mint a táncház), amely megpróbál harcot vívni a technikai eszközökkel, amikor szinte minden mesét, minden történetet, minden filmet meg lehet nézni. Ezért is annyira fontos ma az a közvetlen mesemondó közönség, a mesemondó és a gyerek közötti kapcsolat. A gyerekek már egész pici korukban olyan ingereket kapnak, mint a nótáról, hogy egyszerűen nem biztos, hogy a mese sokáig le fogja kötni a figyelmüket. A szülőkkel is egy kicsit baj van, mert nekik könnyebb a gyerek kezébe adni egy tabletet vagy egy okostelefont. Még ha azon valami klasszikus mesefeldolgozás lenne, akkor még lehet, hogy el is nézném ezt a dolgot. De rendszerint nem ilyen tartalmak vannak rajta.
Aztán a gyereknek nincs türelme arra, hogy bármit is végighallgasson. A népmese viszont egyfajta fegyelmet igényel, amire nevelni kell a gyereket. Ebben az iskola is segíthet, de a legfontosabb az, amit otthonról hoz a gyerek.
Otília aktív szerepet vállal környezetének művelődési életében. A Petőfi Sándor MME és a Sziveri János Művészeti Színpad vezetőségi tagja, a Muzslyai Újság munkatársa. Ha kell, maga is fellép. Zeneiskolába is járt, így tagja lett az idén alakult Cickafark női énekcsoportnak, melynek első fellépése a Durindón volt.
– Karácsonykor nálam minden lelassul, míg előtte rendszerint egyik karácsonyi műsorról a másikra sietek, pörög az élet, azután egyik pillanatról a másikra mintha megszűnne az a világ, mint a szappanbuborék, elillan, és következik a csönd, a letisztult ünnepi hangulat. Ilyenkor valóban érezni, és élvezni lehet az ünnepet. A család együtt van, és éppen ez a lényege az egésznek, hogy kicsit egymásra hangolódva, figyelve üljük meg a karácsonyt. Ebben az időszakban hajlamos vagyok a nosztalgiázásra, előkerülnek a gyerekkori fényképek is. Egy régi karácsonyon, talán ötéves lehettem, ülök a kisbiciklin, amit a Jézuska hozott. Kipróbálni nem igazán lehetett a házban, hálával tartozok a szüleimnek, hogy megörökítették ezt a pillanatot. A háttérben ott van az élő karácsonyfa, rajta a díszekkel, sújtásokkal, és ilyenkor átröppenek a valóságba, bizony a karácsonyfánkról – igaz, hogy már műfenyő – visszaköszönnek a régi, kedves díszek, amelyek karácsonykor nem hiányozhatnak a fáról: a kismadár, amelynek ugyan már hiányzik a farka, és úgy tűnik, mintha egy kedves karácsonyi dalt dalolna. Mellette van két kis figura, amelyekről a mai napig úgy gondolom, apró tündérecskékről mintázták őket. Ugyanakkor kedvesek a régi vágású gömbök is, ezek legalább ötvenévesek, és ilyeneket már sehol sem lehet vásárolni – hallottuk Kónya-Kovács Otíliától.
