Krizsán Szilvia Sterija-díjas színésznő. Az Újvidéki Színház társulatának állandó tagja, de sok más színháznál is vállal szerepeket, emellett filmekben, sorozatokban, hangjátékokban is játszik, néha rendez és dramatizál – munkáját számos rangos díjjal és elismeréssel jutalmazták. Körülbelül egy hónapja jelent meg első könyve, a Klotyókémek című ifjúsági regénye az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában.
A művésznőtől nem idegen a tollforgatás, hiszen köztudott, hogy korábban a Magyar Szóban is jelentek meg írásai. Hosszú út vezetett a könyv megszületéséig?
– Középiskolás koromban kezdtem el verseket írni a KMV-re, igaz nem belső kényszerből, hanem mert édesanyám a lelkemre beszélt. Többször értem el kisebb-nagyobb sikereket ezekkel a versekkel, de aztán mégsem úgy alakult az életem, hogy írással foglalkozzam. Nem állítom, hogy soha nem volt az életemben olyan szakasz, amikor belső kényszerből is írtam, de ez huszonéves koromban megszűnt. Később elindult a Magyar Szó Teátrum című színházi melléklete, és az akkori szerkesztők, valamint a színházigazgató is úgy gondolta, hogy jó ötlet lenne, ha színészt is megszólaltatnának benne. Nagy örömmel vetettem magam bele a feladatba, nagyon élveztem az újszerű foglalatosságot. Később már a Magyar Szóban jelentek meg színésznaplószerű írásaim. Ameddig tartott az ihlet, illetve ameddig picik voltak a gyermekeim, és mertem róluk írni, addig szívesen anekdotáztam. Egy idő után viszont értelemszerűen kellemetlenül érintette volna a gyerekeket. Amikor már nem élvezték volna, hogy az újság hasábjain szerepelnek, akkor abbahagytam, nem írtam tovább. Múltak az évek, és nem írtam valójában semmit, majd egyszer csak szembe jött velem egy lehetőség az Újvidéki Rádióban. Éltem vele, és elkezdtem hangjátékot írni anélkül, hogy tudtam volna, hogy egy húszperces hangjáték mennyi anyagot jelent. Amikor leadtam az anyag első részét, közölték velem, hogy ez körülbelül három hangjátéknyi. Ennek köszönhetően egy sorozat született belőle. Mikor azonban beköszöntött a koronavírus, és bevezették az első korlátozásokat, akkor nem tudtam bejárni a Rádióba összevágni a hanganyagot. Úgy gondoltam, ha már megvannak a párbeszédek, jó lenne, ha megpróbálnám a köztes részeket feltölteni. Ekkor született meg a regény, valójában nem könyvet akartam írni, hanem hangjátékot, végül azonban könyv is készült belőle.
Honnan jött az ötlet a regényhez, és miért épp kamaszokról szól? Saját kamaszkorából is merített, az anyai szerepkör is közrejátszott?
– Főként a saját gyerekeim és a környezetemben lévő gyerekek inspiráltak, őket kifülelve fogott meg az ihlet. Nem az ő történetüket írtam meg, sokat merítettem azonban belőlük. Hallottam, hogy ők hogyan beszélnek, milyen a szókincsük, milyen témák érdeklik őket. A legizgalmasabb az volt számomra, mikor felfedeztem, hogy a gyerekeim egy más nyelvet használnak, mint én. Olyan szavakat, amikről én azt sem tudom, mit jelentenek. Ezenkívül természetesen a saját kamaszkoromból is merítettem. Sok fel nem dolgozott sérelem került felszínre, hiszen tudjuk, hogy kamaszkorban sérülünk a legtöbbet. Minden bizonnyal nem ezek a károsodások a legnagyobbak, de ezeket éljük meg egy örök életre. Kamaszkorunkban tanulunk meg érezni, ekkor még nincs eszköztárunk a problémák kezelésére, bármi történik velünk, az óriásinak, végzetesnek, borzasztónak tűnik. A regény viszont életvidám gyerekekről szól, nem igazán vannak benne depressziós részek. Olyan könyvet szerettem volna írni, amit szívesen olvasnak a gyerekek, vagy amit én is szívesen olvastam volna. Kevés a leírás benne, sok a párbeszéd, hogy ne legyen unalmas, hanem haladjon a történet. Én főként a 10 és 13 éves generációnak ajánlanám. Meglátásom szerint a kiadvány legnagyobb értéke, hogy egy olyan korosztálynak íródott, amelynek nem igazán szoktak írni, hiszen nagyon szűk fogyasztói rétegről van szó. Egy-két évet ölel fel ez a korszak, az ember életének egy fontos periódusáról van szó.
Fotó: Ótos András
A könyvet Perišić Anna illusztrálta.
– Olyan illusztrátort szerettem volna keresni, aki képregényrajzoló. Amikor megtaláltam Annát, végtelenül boldog voltam, hiszen ő az újvidéki műszaki és technikai tudományok egyetemén karakterdizájnt és 3D modellezést tanít. Az ő segítségével sikerült elkészíteni a regényt olyanra, amilyenre szerettem volna.
A könyvben melyik karakter nőtt leginkább a szívéhez?
– Amikor írtam, nem tudtam megmondani, melyik a kedvenc karakterem. Nyilván az összes fiúkaraktert a fiamról mintáztam. Az egyik főszereplőét pedig a lányomról, de amikor egy év távlatából visszaolvastam a regényt, arra jöttem rá, hogy nem ezek a kedvenc karaktereim, hanem a főgonosz. Igaz, azóta már sokszor megállapítottuk, hogy nincs gonosz szereplője a könyvnek, hiszen cselekedeteink miértjei meg vannak indokolva. Tulajdonképpen vele foglalkoztam a legtöbbet. Talán ő hasonlít a leginkább rám, talán az ő sérülései tükrözik leginkább az én gyerekkori sérelmeimet.
Színházban dolgozik, rendez, filmet forgat, versszakkört vezet, gyakran hívják zsűrizni szavalóversenyekre. Hogyan győzi mindezt? Amikor a színészi pályát választotta, erről álmodott? Ilyen pörgős, nyüzsgős életről?
– Az Újvidéki Színházban nemrég mutattuk be Dosztojevszkij A félkegyelmű című nagy klasszikusát, melyben Lizaveta Prokofjevna szerepét játszom. Gyönyörűek a kosztümjeim, és ezért nem győzök elég hálás lenni. A színházban manapság ritkák az ilyen szép kosztümös előadások, és ez most nagyon jólesik a lelkemnek. Zentán utoljára a Tündér Mírát rendeztem. A vers pedig az örök szerelmem, eleve versmondóból lettem színész. Fontos volt számomra, hogy továbbra is valamilyen kapcsolatban maradjak vele. Mindig gyerekekkel foglalkoztam, és most az Európa Kollégiumban nagyon izgalmas felnőttekkel dolgozni. Tavaly elkezdtük Mladen Đorđević Prvi maj című filmjének forgatását, de nem tudtuk befejezni, de az idén januárban folytattuk a filmezést. Visszatérve a kérdésre, annak idején sokkal nyüzsgőbb, pörgősebb életet képzeltem el. Az ember fiatalon azt hiszi, hogy mindenki őt akarja látni színpadon, filmekben. Aztán ahhoz mérten dolgozik, amennyi lehetőség adódik. Nekem szerencsére megadatott elég sok minden.
Mennyire más filmekben szerepelni, mint a színpadon?
– Nagyon más! A színpadon lassan 25 év pályafutás után az ember otthon érzi magát. Van olyan, hogy valami nem teljesen sikerül, de az is nézhető marad. A rutin és a szakmai tapasztalat bizonyos biztonságérzetet ad. A kamera teljesen más, ott nincs sok tapasztalatom. Olyan, mintha elölről kezdeném a pályát. Bizonytalanabbul közlekedem ezen a területen, de nagyon hálás vagyok a lehetőségekért, mert tanulhatok belőlük. A szakmai fejlődés mindig is lényeges volt számomra. Szeretek új rendezőkkel dolgozni. Olyan rendezőkkel, akiknek újszerű ötleteik vannak.
