Az Újvidéki Színház 48. születésnapját ünnepelte. A hagyományokhoz híven a zentai és a szabadkai színházak is vendégszerepeltek ezen a rendezvényen. A születésnapi hetet szombaton a Kosztolányi Dezső SzínházSzabadkai szecesszió című vendégelőadása zárta, melyben Ladik Katalin világszerte ismert és elismert költőnk, performerünk, színésznőnk, előadóművészünk is játszott. A művésznővel szülővárosáról és sikeres pályafutásáról beszélgettünk.
Milyen érzés volt újra Újvidéken színpadra lépni, hiszen valamikor ön is az Újvidéki Színház társulatának a tagja volt?
– Nagy szeretettel és megbecsüléssel fogadtak. Erős érzelmek fűznek az Újvidéki Színházhoz, hiszen a színház megalakulása óta dolgoztam a színháznak, amikor még nem is volt állandó társulata. Rádiószínészként kezdtem el dolgozni az Újvidéki Rádiónál, de úgy éreztem, hiányzik a test a színészi mivoltomból, hiszen az érzelmeket és a gondolatokat csupán a hangommal tudtam kifejezni. Ezért a színház megalakulása előtt önálló estekkel próbáltam magam megjeleníteni, hogy meglegyen a testem is, ne csak a hangom. Később a színházban ez többé-kevésbé sikerült is. 1992-ben, mikor elmentem az Újvidéki Színháztól, úgy éreztem, felhagyok a színházi pályámmal. Ami végül is nem sikerült teljesen, hiszen mindig is voltak nagyon jelentős meghívásaim, szerepléseim, színészi munkáim, de alapvetően inkább az önálló estekre és a performanszokra koncentráltam. Ezenkívül pedig a képzőművészetre és a hangköltészetre helyeztem nagy hangsúlyt, amelyek azóta nagyon szépen kiteljesedtek, de már a ’70-es és a ’80-as években is nemzetközivé emelték a tevékenységemet.
Mit jelent önnek Újvidék város?
– Én itt születtem. Nekem mindig is természetes volt, hogy kétnyelvű vagyok. Szinte az utcán tanultam meg szerbül. Csak az elemi iskolát végeztem el magyar nyelven. A közgazdasági középiskolát, a főiskolát, majd később a színészképzőt szerb nyelven fejeztem be. Természetes közeg volt számomra, és jó volt, mert egyenrangúan tájékozódott voltam a kultúrákban. Nekem ez egy nagyon jó terület volt, ugyanis szívesen fogadtak az akkori Jugoszlávia mindegyik köztársaságának kulturális helyén. Valójában az egész Jugoszlávia területe a közönségem vagy az olvasóm volt. Mindemellett azonban igyekeztem felmutatni a magyar népi gyökereimet is. Mindenütt hangoztattam, hogy magyarul írok, és elfogadtak mint magyar költőt, valamint azt, hogy a verseim fordításban jelennek meg, és fordításban mondom el őket. Persze a hangköltészet, a performansz és a vizuális költészet nagy segítség volt, hiszen úgymond egyfajta hidat képezett a nyelv és az ének között, és ennek köszönhetően érthetőbb volt. A verseket, ugye, le kell fordítani, ez egy technikai gond, hiszen a nyelv egyfajta gát, de a hangköltészet jobban átadható, mert itt elemi érzésekről van szó. Általában archetípusokat használok a performanszaimban és a hangköltészetemben, és ezek érthetők minden kultúrában.
Újvidék szellemiségét továbbvitte Magyarországra is.
– Nem tűnik igazán nagy törésnek a pályámon az, hogy átköltöztem Magyarországra, mert a szellemisége mindannak, amit csináltam és csinálok, az továbbra is ehhez a földrajzi területhez kötődik, ehhez a multikulturális és multietnikus környezethez. Mindez nagyon is érvényesül külföldön, mert a magyar és a Balkán kultúra az a környezet, amelyben felnőttem, ez az, amit mindig magammal viszek, függetlenül attól, hogy pillanatnyilag hol élek.
Mindig is erre a pályára készült?
– Gyerekkorom óta színésznő és költő szerettem volna lenni. Mind a két műfajjal már 11 éves koromban elkezdtem foglalkozni, tehát végigjártam a szamárlétrát a verselésben és a versírásban is. Az évek alatt sokat fejlődtem. Kitartó és hosszú távra tervező és energiáimat hosszú távra beosztó alkotó vagyok, aki nem a pillanat sodrásából és a trendekből él. Nem azt csináltam, ami épp divatos volt, hanem azt csináltam, amit őszintének éreztem. Emiatt nem volt tetszetős, amit csináltam, hiszen nem kaptam dicséretet a munkáim után egészen hatvanéves koromig. A magyar kortársaimtól nagyon sok rossz kritikát kaptam, csupa negatív vélemény jelent meg a ’70-es években, bármiről is volt szó, akár színészként, akár költőként. Ez a rettenetes nagy ellenállás, amelybe a tevékenységem ütközött, váltott ki olyan dacot belőlem, ami erőt adott. A szerencse talán az volt, hogy Jugoszlávia egy olyan nyitott szellemiségű ország volt, hogy ugyanazért, amiért a magyar közvélemény ledorongolt, a szerb, a horvát vagy a szlovén értékelt. Ezáltal nem veszítettem el teljesen az önbizalmam, csak nagy keserűség volt bennem, hiszen mindig is magyar költőnek éreztem magam. Ami pedig az elismeréseket illeti, a magyarországi elismerések úgy hatvanéves koromban kezdtek utolérni. Vajdaságban pedig csak az utóbbi években, pedig egy kis biztatás nagyon jólesett volna fiatalabb koromban is.
Mivel foglalkozik mostanában?
– Újvidéken lesz nemsokára egy csoportos kiállításom – nemzetközi feminista női művészek csoportos kiállítása – a Vajdasági Kortárs Művészeti Múzeumban. Megjelent nemrégiben két könyvem is. Az egyik az Élhetek az arcodon? című regényes élettörténet szerb fordítása, valamint megjelent a verseimből egy válogatás angol nyelven itt Újvidéken, amiért nagyon hálás vagyok. A Forum Könyvkiadó Intézet is készít az idén egy válogatott verseskötetet. Októberben töltöm be a 80. életévemet, azt hiszem elmondhatom, hogy érdemes volt ennyi ideig élni. Nagyon sok embernek nem adatott meg, hogy megérje a sikert. Nekem idős koromra azért megadatott, hogy érezzem és éreztessék velem az elismerést.
Fotó: Ótos András
