A sokszor Európa szívének is nevezett belga fővárosban, Brüsszelben élek. Tapasztalataim nagy része is oda köt – kiváltképp igaz ez az anyasággal kapcsolatos benyomásaimra. Így megeshet, lesznek olyan témák, amelyekkel nem tud közvetlenül kapcsolódni az olvasó. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az anyaság egy univerzális, sőt generációkon keresztül átívelő szövetség nő és nő között – értjük, érezzük egymást. Ezért is gondolom, hogy a legtöbb írásban mégiscsak találunk valami kapcsolódási pontot. Így lehet ez e heti témakörünkkel is, a karantén-anyasággal.
A koronavírus-járvány átszabta mindannyiunk megszokott kis életét – kiét jobban, kiét kevésbé. Nyugat-Európában a mai napig szigorú szabályok korlátozzák a mindennapokat. – Belgiumba való visszatérés esetén továbbra is érvényes a karantén-kötelezettség – hiába az oltás vagy a két teszt, amelyet egyébként el kell végezni, karantén ide, vagy oda. Így talán nem meglepő, hogy akárhányszor tértem is haza Vajdaságba, mindig úgy éreztem, mintha az egész világban káosz uralkodna, csak itt Szerbiában nem változott volna semmi. Az élet ugyanúgy folydogál a saját medrében, mint a pandémia előtt, meglehet, kevesebb a lakodalom és több a maszkos ember. Hatalmas volt a kontraszt, sóvárogva vártam azokat a ritkán adódó alkalmakat, mikor itthon tudtunk lenni. Borzasztóan megviselt az elmúlt egy év, s vágytam az itthoni vigasztalódásra, de nem igen találtam, mert sokan nem tudták átérezni miről is beszélek pontosan, mikor azt mondom, újdonsült anyaként megviselt ez a hónapokig tartó bezártság és bizonytalanság.
Hogy is jön ide az anyaság? Nos, én pont akkor váltam anyává, mikor Belgium bevezette a rendkívüli állapotot, s elkezdődött az a hónapokig tartó kálvária, amelyről akkor még azt hittük, néhány hét lesz csupán. Leállt a légi forgalom nagy része is – se ki, se be. Egyedül maradtunk a férjemmel és az újszülött gyermekünkkel, úgy, hogy közben az élelmiszerüzletek polcairól elfogyott a liszt, a vécépapír, a kézfertőtlenítő, mintha legalábbis háború lenne. Családonként egyszerre csak egy személy járhatott boltba, ő is akár órákon keresztül sorban állt mire bejutott, s lehet végül csak a listán szereplő dolgok felével tért haza, mert a nagy pánikban mindenki felvásárolt mindent.
Aki anya, tudja micsoda hatalmas váltás egy gyermek érkezése. Bármennyire is felkészültnek érezzük magunkat, egyszerűen vannak és lesznek meglepetések az úton. Én úgy éreztem, készen állunk. Minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy a szülőség útján való elindulásunk a lehető legsimábban menjen. Mikor azonban tudatosult bennem, hogy a babám érkezését követően az otthon élő nagyszülőknek nemhogy heteket, de hónapokat kell várniuk arra, hogy megismerjék családunk legfrissebb tagját, akkor bevallom, kissé összeomlott bennem minden. A sok apróság, a főzés, a mosás, a takarítás, a hétköznapi feladataink megoldhatatlan problémáknak tűntek a gyermekágyas időszak Coviddal fűszerezett ködében. Habár az utcákon alig lézengett egy-két ember, az országban tombolt a káosz. Beindult a home office, kijelölték a kijárási tilalmak idejét, kizárólag boltba és gyógyszertárba lehetett menni, orvoshoz pedig „csak akkor menjen, ha fullad, nem kap levegőt" az ember. (Nem viccelek, ezt a szülész-nőgyógyászom mondta, mikor felhívtam, hogy lázas vagyok, és nem tudom, mi lehet a gond.) A férjem dolgozni próbált, s közben kicsit azért pihenni is, mellette pedig engem ápolt, mikor a tejláz miatt tehetetlenül feküdtem az ágyban, mint egy fadarab. De azért főzni is kellett valakinek, és ott volt az a pici gyermek, aki teljesen ránk volt utalva, én pedig nem akartam elfogadni, hogy szülés után három-négy nappal, akkor sem ajánlatos nekiállni takarítani, ha úgy érezzük, hogy menne. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy le kell lassulni, pihenni kell, mert minden a párom nyakába szakadt, miközben sehol egy lélek, aki leváltott volna bennünket, aki azt mondta volna, tessék, itt egy bögre forró tea, pihenj, megoldom a többit. Egyik napról a másikra lettem karantén-anya úgy, hogy még azt sem tudtam, hogyan legyek simán csak anya.
A karantén-anyaság egy olyan jelenség, aminek tágabb jelentésköre van, mint azt elsőre gondolnánk. Az elmúlt évben minden anya volt karantén-anya, de én leszűkítem a kört. Először is azért, mert újdonsült anyaként nem tudom felölelni a szó minden egyes rétegét – nem tudom például, milyen otthonról dolgozó, gyermekei online oktatását figyelemmel kísérő karantén-anyának lenni, mert ilyen is van. De azt tudom, a saját tapasztalásom is borzasztó nehéz volt – nem a szó fizikai értelmében, lelkileg volt iszonyatosan megterhelő. És tudom, nem voltam, nem vagyok ezzel egyedül, de váratlanul ért sok apróság, ami az anyasággal jár. Váratlanul ért, milyen küzdelmes lehet a szoptatás, milyen a gyermekágyas időszak úgy, hogy az ember csak a párjára számíthat, mert másnak nem áll módjában segíteni. Ami még váratlanabbul ért, az a világméretű járvánnyal járó sok korlátozás, és ahogyan ezek a szabályok az életünket befolyásolták. Nem készültem fel arra, hogy egyedül maradunk egy újszülöttel, minden segítség nélkül, hogy bezárnak bennünket hetekre. Nem készültem fel arra sem, milyen magányos a karantén egy csecsemővel, s hogy milyen nehéz elviselni a bezártságot és a társadalomtól való elzártságot újdonsült anyaként. Hiszen talán éppen ez az az időszak, amikor leginkább szükségünk van arra az erős szociális védőhálóra, amelyet legtöbbünk életében a tágabb család és a közeli barátok jelentenek.
Úgy vélem, az anyaság önmagában is, ideális körülmények között is eget rengető változás. Megvisel bennünket a testi, lelki, hormonális hullámvasút. Megvisel bennünket a kisgyermekünk állandó táplálása, gondozása, s rádöbbenünk arra is, hogy a szabadságunknak annyi. Lehet tévedek, de azt hiszem, sok anya csak a gyermekágyas időszakban érti meg igazán, mivel jár egy kisbaba – mindegy mennyire készülünk, mindegy mennyire várjuk, vannak dolgok, amelyekre egyszerűen nem számíthatunk. Persze, ha van körülöttünk támogató családi és baráti kör, akkor idővel oldódik ez a feszültség. Valaki mindig besegít, ha éppen úgy érezzük, nem bírjuk tovább.
A karantén-anyaság, amelybe én csöppentem (s gondolom hozzám hasonlóan még sokan mások), annyiban más, hogy ez a feszültség állandó. Nincs, aki leváltson, nincs, aki segítsen, nincs, aki kedves szavak mellett, beléd diktál egy tányér forró levest, egy hosszú szoptatásokkal teli éjszaka után. Örülsz, ha valami meleg étel kerül az asztalra, örülsz, ha délig megreggelizel, s ha este tízkor végre van időd leülni a vacsorád mellé. Állandósul a kimerültség, a félelem és bizonytalanság, mellette pedig ott az a csöppség, akiről gondoskodni kell. Persze, magunkról is kellene, csak arra sokszor már nem jut sem idő, sem energia. S egy idő után ebben úgy testileg, mint lelkileg ki lehet merülni.
Hogyan lehet mégis túlélni? Szülőként nincs más választásunk, menni kell előre, nem hagyhatjuk, hogy bedaráljon minket a gépezet, hogy legyűrjenek a körülmények. Segíthet, ha teljesen elhagyunk mindenféle elvárást. Rendben van, ha koszos a lakás, ha hetek óta senki sem nyírta le a füvet, rendben van, ha csak fagyasztott ételre futja az erőnkből, vagy bolti pizza lesz az ebéd. Rendben van, ha tele a szennyes kosár, semmi baj azzal, ha végeláthatatlan a teendők listája. A legfontosabb, hogy valahogy megőrizzük a józan eszünket, s hogy spóroljunk az energiánkkal. Van egy (vagy több) kisember, akiknek mi jelentjük a világot. Az övéké nem lehet olyan sötét, amilyen a miénk volt ebben az elmúlt egy-másfél évben.