Olvasóink közül bizonyára sokan emlékeznek az egykori nagysikerű Ki mit tud? vetélkedőn óriási sikereket elérő fiatal péterrévei énekesnőre, Koncz Évára, vagy ahogyan akkoriban mindenki nevezte, Évikére, akire méltán volt büszke szinte mindenki itt, a Vajdaságban. A fiatal lány életében egymást érték a fellépések, sikert sikerre halmozott, aztán Németországba költözött, hogy ott fejlessze tudását, majd tanulmányai befejezése után hazatért, és a színpadot a katedrára cserélte. Jelenleg énektanárként dolgozik az adai Bartók Béla Zeneiskolában, magánórákat ad, sőt színművészekkel is rendszeresen foglalkozik. Büszke arra, hogy a hobbija lett a hivatása, és talán nem túlzás azt állítani, az igazi sikereket ma már tanítványai fejlődésében és szemeinek csillogásában éli meg.
Honnan ered a zene és a színpad iránti vonzalmad, illetve hogyan törtek ezek egyre inkább utat maguknak az életedben?
– A családomban senki nem foglalkozott komolyabban zenével, egyedül a nagytatám játszott több hangszeren, köztük hegedűn is, abban az időben azonban az embernek nem nagyon lehetett ilyesmire alapoznia az életét, így csupán hobbiszinten űzte mindezt. Ennek ellenére az én életemben elég hamar kikristályosodott ez az irányvonal, hiszen már az óvónőim felfedezték a tehetségemet, rendszeren kaptam fellépési lehetőségeket, és ezek a későbbiekben egyre csak sokasodtak. A szüleim beadtak különféle csoportokba, először néptáncoltam, azután tamburáztam, majd miután Kódé Károly felfedezte a tehetségemet, mindehhez hozzájött az ének is, és ezáltal mind jobban és jobban belekerültem a zene meg a színpad világába.
Az első, gyermekként átélt sikerek miként élnek az emlékezetedben?
– Arra emlékszem, hogy akkoriban még nagyon lazán kezeltem ezt az egészet, inkább szórakozásként éltem meg, mintsem feladatként. Boldoggá tett az, hogy a közönség örül nekem, az emberek tapsolnak és élvezik azt, amit csinálok. Izgalom nem nagyon volt bennem. Általában a programok vége felé kerültem sorra, valószínűleg azért, hogy a közönség végig ott maradjon, és gyakran mondtam a többieknek, hogy majd ébresszenek fel, amikor már csak egy valaki lesz előttem. Ez persze később igencsak átalakult, felnőttként már jóval nagyobb izgalom kerített hatalmába, amikor színpadra léptem, bár kétségtelenül jó lett volna, ha meg tudtam volna őrizni azt a lazaságot, ami gyermekkoromban jellemzett.
Nagyon sokan ma is az egykori Ki mit tud? vetélkedőről emlékeznek rád, amelynek résztvevőjeként óriási sikereket értél el. Hogyan élted meg azt az időszakot?
– Különleges élményként él az emlékezetemben, hiszen valóban nagyon sokan megismerhettek bennünket annak köszönhetően, hogy bekerültünk a televízióba. Mindenütt óriási szeretet övezett minket, mégsem a sikerek megélése volt a legfőbb célom, hanem inkább az, hogy megmutassam, mit tudok, illetve mit tudunk mi itt, a Vajdaságban, és mindeközben élvezzem is azt, amit csinálok. Kétségtelen, hogy akkoriban egészen mást jelentett bekerülni egy ilyen tehetségkutató műsorba, mint napjainkban, hiszen én például azonos kategóriában szerepeltem az operett- vagy az operaénekesekkel, akik nyilvánvalóan egészen más műfajt képviseltek, és ezáltal jóval nagyobb volt a konkurencia is. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban csak egyetlen televíziós csatorna volt, és mindenki azt nézte. Ennek megfelelően valóban nagy sikereket hozott a Ki mit tud?, emlékszem, alig jöttünk le a színpadról, máris rengeteg meghívást kaptunk, aminek azért örültem különösen, mert ezek által a meghívások által nemcsak én jutottam újabbnál újabb lehetőségekhez, hanem a néptánccsoportunk is.
Hogyan sikerült akkoriban megfelelően kezelned és mederben tartanod ezeket a sikereket?
– Azt hiszem, hogy elsősorban a szüleimnek köszönhetően, akik mindig mindenben mellettem álltak, és folyamatosan irányt mutattak számomra. Az iskolában például nekem is ugyanúgy meg kellett állnom a helyemet, mint mindenki másnak, igaz, hogy a tanárok elnézőek voltak velem, mivel rengeteget hiányoztam, és ezt soha nem tették szóvá, ám természetesen mindig be kellett pótolnom azokat a dolgokat, amelyekről a fellépések miatt lemaradtam. Ez teljesen magától értetődő volt számomra, ugyanis soha nem akartam, hogy kivételezzenek velem, ugyanúgy, ahogyan a szüleim sem. A sikerek tehát egyáltalán nem változtattak meg, ugyanolyan maradtam, mint amilyen korábban voltam, és ez egyebek mellett éppen annak a szilárd értékrendnek és határozott neveltetésnek köszönhető, amit a szüleimtől kaptam.
Ezek után teljesen egyértelmű és magától értetődő volt számodra, hogy a zenei pályát választod, vagy esetleg voltak más elképzeléseid is?
– Igen, teljesen egyértelmű volt, hogy zenei pályára fogok lépni, ugyanis mindig is szerettem volna másoknak is átadni a tudásomat, és ez az érzés az idő múlásával még erőteljesebbé vált bennem. Gyermekkoromtól kezdve rendkívül sokat voltam színpadon, ráadásul a Münchenben töltött akadémiai évek ideje alatt is rengeteg fellépésem volt – templomi koncerteken léptem fel, musicalekben énekeltem, operett-előadásokban vettem részt –, így mire befejeztem a tanulmányaimat, úgy éreztem, nem szeretném, ha a színpad körül forogna az életem, hiszen meglátásom szerint vannak sokkal fontosabb dolgok is annál, amit a színpadi sikerek tudnak adni az embernek.
Említetted, hogy a tanulmányaidat Németországban végezted, ez milyen módon járult hozzá a fejlődésedhez, egyáltalán miért tartottad fontosnak, hogy ott bővítsd a tudásodat és gazdagítsd a tapasztalataidat?
– A müncheni konzervatóriumot édesapám fedezte fel. A mai napig elmondhatatlanul hálás vagyok neki ezért, hiszen csodálatos művészekkel és tanárokkal találkozhattam, illetve dolgozhattam ott. Ezek a találkozások számos fellépési lehetőséget, illetve óriási fejlődési lehetőséget kínáltak számomra. Az ottani énektanárom olyan precizitással és olyan mélységekbe menően tanított meg velem mindent, hogy bátran állíthatom, mindenekelőtt neki köszönhetően szereztem azt a tudást, amellyel ma rendelkezem. Éppen ezért teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a nyugdíjba vonulása után is az ő irányításával szeretnék fejlődni. A tanulmányaim során persze nem mindig nézték jó szemmel, hogy magántanulóként továbbra is hozzá jártam, ennek ellenére egyáltalán nem bántam meg, hogy így döntöttem, hiszen mind szakmailag, mind emberileg igen sokat köszönhetek neki. Még ma is tartjuk vele a kapcsolatot.
Hogyan sikerült igazi otthonra találnod Németországban?
– Ez viszonylag könnyen ment, mivel Németországban születtem, és hatéves koromig ott is éltem. Az első nyelv, amit megtanultam, a német volt. Amikor hazaköltöztünk, mindössze néhány szót tudtam magyarul, azon a nyáron sajátítottam el a nyelvet, mielőtt az első osztályt megkezdtem volna. Nekem azonban így is sokkal könnyebb dolgom volt, mint a testvéremnek, ugyanis ő a hazaköltözésünkkor már ötödikes volt, és nemcsak a magyar nyelv okozott számára nehézségeket, hanem a szerb is. Az általános iskolát és a középiskolát itthon végeztem, majd amikor visszakerültem Németországba, akkor nagyjából két hetembe telt, hogy visszarázódjak a német nyelvbe. Nem volt különösebben nehéz beleszoknom az ottani mindennapokba sem, köszönhetően egyebek mellett annak is, hogy a szüleim ott voltak velem. Nem éltünk bent a városban, hanem naponta utaztam Münchenbe, ugyanis soha nem élveztem igazán a nagyvárosi létet, jó volt bejárni, jó volt látni és megtapasztalni bizonyos dolgokat, ám kellett egy olyan bázis, amely nyugalmat és kiegyensúlyozottságot biztosít számomra.
Ez volt az egyik oka annak is, hogy úgy döntöttél, hazatérsz, és itthon próbálsz érvényesülni?
– Részben igen, hiszen mindig is nagyon szerettem Vajdaságot. A legfőbb érv azonban az volt, hogy úgy éreztem, nekem a családom a legfontosabb, valamint az, hogy együtt lehessek velük. Semmiképpen sem szerettem volna azt, hogy évente kétszer, vagy legfeljebb háromszor találkozhassak velük, mert az nagyon elkeserítő lett volna számomra. A mai napig úgy gondolom, hogy jól döntöttem, és nagyon örülök annak, hogy meg mertem hozni ezt a döntést.
A tanításban mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást?
– A tanítás nagyon izgalmas folyamat számomra, hiszen közben magam is rengeteget tanulok. Nagyon jó mindig új embereket megismerni, megtapasztalni, hogy kinél milyen módon lehet eredményt elérni, kinél hogyan lehet a gátlásokat felszabadítani, hiszen a legtöbb emberben van valamiféle berögződés arra vonatkozóan, hogy neki nincs hangja, ő nem tud énekelni. Dehogynem! Mindenkinek van hangja, hiszen vannak hangszálai. Így bizonyos mértékben mindenki meg tud tanulni énekelni. A legnagyobb kihívást talán az jelenti benne, hogy nagyon sokféle emberrel találkozom, akikhez olykor sok türelem kell, ugyanakkor az is fontos momentum, hogy olyan helyen tanítok, ahol az alapok elsajátíttatása a legfontosabb cél, és talán ez a legnehezebb, mert ha ott valami elcsúszik, akkor azt később, a középiskolában vagy az akadémián már elég nehéz kijavítani. De ha mindez sikerül, akkor az csodálatos élmény, fantasztikus érzés látni a tanítványaim fejlődését és együtt örülni velük a sikereiknek.
Ennek tükrében ma hogyan éled meg a sikert, mit jelent számodra?
– A siker egy nagyon szerteágazó fogalom számomra, annak ellenére, hogy úgy gondolom, az ilyesmi a családból hozott értékrendünk tükrében már gyermekkorunkban eléggé jól körvonalazódik bennünk. Nekem a siker egyfajta elégedettséget jelent, ami egyaránt megjelenik a magánéletben, az emberi kapcsolatokban, a munkában, mindenütt. Ennek fontos része az is, hogy olyan célokat tűzzünk ki magunk elé, amelyeket szépen lassan, lépésről lépésre haladva tudunk elérni. Ne akarjunk mindent azonnal, ne akarjuk egyik pillanatról a másikra a legnagyobb célokat megvalósítani, hanem szépen lassan haladva, minden egyes részéért megdolgozva, mert minél többet dolgozunk valamiért, annál nagyobb értéke van. A siker ugyanis számomra mindig belülről fakad, a külső sikerekben nem hiszek, az én szememben azok csupán valamiféle felszínes dolgok lehetnek. Azok, akik kívülről várják a sikert, a boldogságot, vagy bármi mást, nem fogják elérni, mert előbb-utóbb rá kell jönniük, hogy nem az az igazán fontos, hanem az, ami bennünk van. Abból tudunk adni másoknak, és azután azt érzik majd mások is velünk kapcsolatban.
Szerinted mit tud adni az éneklés meg általában a zene a ma emberének?
– Az éneklés szerintem rendkívül fontos lelki táplálék, akárcsak a tánc, vagy mondjuk, a sport, ha valaki kedvtelésből űzi. Ellazítja, felszabadítja és egészen egyszerűen jó érzéssel tölti el az embert, ezáltal kizökkenti a mindennapokból, eltereli a figyelmét a problémáiról. Ha valaki komolyabban foglalkozik vele, akkor is számos jótékony hatása lehet, fejleszti őt, felszabadítja benne a gátakat, bátrabb, merészebb lesz általa, ami igen hasznos, ha valahol ki kell állnia és meg kell nyilvánulnia. De nemcsak maga az éneklés, hanem általában a zene is igen fontos szerepet tölt be az életünkben, ugyanis lehetőséget kínál számunkra arra, hogy kiszálljunk a mindennapok mókuskerekéből, lelassítsunk a végeláthatatlan rohanásból, és átadjuk magunkat valamiféle más dimenzióbeli érzéseknek. Magamon is gyakran észreveszem, hogy amikor egy-egy húzósabb nap után hazatérek, és leülök a zongorához, akkor egyszerűen elsuhannak a negatív gondolatok, és ettől teljesen megkönnyebbülök, ezért mindenkinek szívből ajánlom, hogy énekeljen és zenéljen minél többet, vagy egyszerűen csak hallgasson sok-sok jó zenét!
Nyitókép: Fotó: Gergely József
