Vége a téli szünidőnek, a gyerkőcöket újra fölpörgettük a szünidő bágyadtságából, és az időjárás is megemberelte magát, végre örömet szerzett a kicsiknek. November vége óta reggelente, mikor kikelnek a manók, odasurrannak a nappali ablakához, hogy megnézzék, vajon fehéredik-e már a Fruška gora.
Elmúlt a karácsony, elérkezett szilveszter napja, de hóból egy szem sem hullott. Ez van, mondtam, lehet majd jövőre... De ettől még nem maradt el a szilveszterezés, kérdeztem a kicsiket, mi legyen a menü? A válasz egyértelmű volt: malac! De tudod, olyan ropogós legyen a bőre, apa, mint tavaly – figyelmeztetett a lányom. Mondtam semmi gond, esetleg valaki megszerette időközben az oroszsalátát? Erre egy kukkot sem szóltak, na sebaj mondtam, mi ketten anyával azért biztos ilyet is eszünk majd a fincsi malachoz, ti pedig nem kaptok. Gondoltam, erre majd lesz valami reakció, de nem volt. Igaz én sem ugráltam az oroszsaliért, mikor gyerek voltam, aztán egy idő után elkezdtem nyakalni. Az új lakásból belátjuk az egész Telep városrészt, ahol már kora estétől mindenfelé tűzijátékok tarkították az estét, ezúttal nem a havat keresték a manók, hanem az egyik ablakról a másikra ugráltak, és csodálták a színes égboltot. Szokásunk volt eddig, hogy késő délután sétálunk egyet a városban, ilyenkor megnéztük milyen a hangulat a központban, ahol évek óta fergeteges bulikra készültek már ilyentájt. Csak hát az idén mindenki behúzódott saját otthonába, és mi is így tettünk. A gyerkőcök bírták a szilveszteri tempót, éjfélkor koccintottunk, és meghallgattuk a himnuszt, majd egy ideig még néztük az udvarokból fellőtt tűzijátékokat.
Aztán az új évben addig keresték a havat reggelente, hogy a végén egy szép januári napon valóban befehéredtek a hegyek, és Újvidék utcái is. Az igazi tél azonban az esti órákban érkezett meg, nem lehetett tovább bent tartani őket, ezért Katával és Márkkal egy nagy sétába indultunk. Őrület, hogyan tudnak örülni a gyerekek a hónak, azt a ricsajt, rohangálást, hólabdázást... fél óra múlva már a sapkájuk alatt is hó volt, aztán ráadtam egy órát. Mikor kissé lenyugodtak a kedélyek, sétáltunk még egyet a sűrű hóesésben a nyugis telepi utcákon, azt élvezték a legjobban, amikor olyan helyen taposták le a havat, ahol még senki nem járt. Ezt én is imádtam gyermekkoromban, és mivel száraz hó hullott, jól csikorgott is. A téli idillt csak fokozta, hogy a házak ablakaiban és az udvarokon karácsonyi, újévi díszek világítottak, a kicsik arcát pedig a nagy játék és a hideg színezte pirosra, ezért ideje volt hazaindulni.
A téli idillből aztán lassan visszazuhantunk az ünnepek utáni valóságba, kezdődött a suli, és ezúttal már Előd sem úszta meg szárazon, a magyar osztályba járó felsősöknek is suliba kell járni mindennap, vége az online-gyönyörnek. Nagyon hozzászokott az otthoni sulihoz, de ő is azon a véleményen van, hogy mégis jobb az iskolában tanulni, mint otthonról, akármennyire is igyekeztek megszervezni az online oktatást, nem az igazi.
