Süveges Eta színművésznő a napokban ünnepelte kilencvenedik születésnapját.
Fotó: Gergely Árpád
Beszélgetésünket azzal kezdi, hogy volt, aki azt mondta róla, hogy a pályája során nem kapott elmarasztaló kritikákat. Mosolyogva jegyzi meg, hogy ez nem teljesen így van. ,,Egy szerény színésznő, aki nagyon tudott élni, létezni a színpadokon, s már meg is született a sok-sok szeretetből, gyengédségből, bölcsességből összegyúrt alak” – írta róla Barácius Zoltán a Hét Nap hasábjain. Süveges Eta pályáját amatőr színészként kezdte Kishegyesen, majd 1951-ben a topolyai Járási Magyar Népszínház társulatának tagja lett. Az intézmény megszűnése után egészen nyugdíjba vonulásáig a Szabadkai Népszínházban játszott. Olyan szerepek fűződnek a nevéhez, mint Hamlet Ophéliája, a Kurázsi mama Kattrinje vagy az Anne Frank naplója címszerepe. Beszélgetésünkben visszatekintettünk gazdag pályafutására.
Miért döntött úgy, hogy a színészetet választja hivatásaként?
– Az édesapám műkedvelő volt, és már kiskoromban találkoztam a színjátszással. Az iskolában egyszer egy mesejátékban királyi apródot játszottam. Tetszett nekem ez a világ, és érdekes volt számomra az is, amikor annak idején a kishegyesi moziba jártunk a filmvetítésekre. Az ifjúsági szervezet vezetőségi tagja voltam.
Amikor Csépe Imre rendezett egy Ady-estet, szétosztotta a verseket. Én is kaptam egyet, hogy mondjam el. Később az ifjúsági szervezet rendezte a műkedvelő előadásokat. Kaptam egy kisebb szerepet, és ekkor nagyon megszerettem a színjátszást. Egészen 1946-tól 1951-ig játszottam ezekben az előadásokban. Akkor kerültem a topolyai Járási Magyar Népszínházhoz. A műkedvelőkkel egy járási versenyen voltunk, és Dimitrijević Mara, a színház igazgatónője benne volt a zsűriben. Amikor vége lett az előadásnak, odajött hozzám, és azt mondta, hogy maga az én társulatomhoz fog tartozni. Nagyon meglepődtem. A férjem, Maronka Antal már ekkor Topolyán játszott. A fennállásáig tagja voltam a Járási Magyar Népszínháznak.
Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra? Milyen volt Topolyán játszani?
– Nekünk feladatunk volt. Nemcsak az vezetett bennünket, hogy egy-egy szerepet eljátsszunk, hanem feladatunknak tekintettük, hogy elmenjünk a közönséghez. A legkisebb településre is ellátogattunk. Jártunk Királyhalmán, Gunarason. Játszottunk a Népkörben, a Szabadkai Népszínházban is. Az volt a feladatunk, hogy elvigyük a kultúrát a falusi emberekhez. Megszerettek bennünket, és sok helyre meghívást kaptunk. Jól dolgoztunk. Ez abból is látszik, hogy a mai napig foglalkoznak a topolyai színházzal. Szerettünk együtt dolgozni. Nagyon jó társulat volt, családias hangulat uralkodott. Mindenki lelkes volt. Nem volt hivatásos súgónk, ezért mindig az vállalta el a súgó feladatát, aki nem volt szereposztásban. Az volt a lényeg, hogy minél többet játsszunk egy-egy előadást.
A topolyai Járási Magyar Népszínház megszűnésekor a szabadkai társulathoz került.
– A szabadkai járás nem tudott eltartani két hivatásos színházat. Egy egyesült színház tagjai lettünk. Voltak, akik az Újvidéki Rádió színjátszótársulatához csatlakoztak. Mi, akik nem akartunk Újvidékre menni, Szabadkára kerültünk.
Melyik az a szerep, amelyre szívesen gondol vissza?
– Mindegyikre. Van olyan kis szerep is, amelyre nagyon szívesen emlékszem vissza. Nem az volt a fontos számomra, hogy melyik a kedvenc szerepem, hanem az, hogy elhivatott legyek, és szeressem a hivatásom. A közönség szeretett bennünket. A szabadkai Népszínház társulatát mindenütt szívesen látták. Horvátországban és Szlovéniában is jártunk. A kis településekre is ellátogattunk. Nem számított, hogy milyen kicsi a színpad, elmentünk. Azt hiszem megtettük azt, amit elvártak egy magyar társulattól.
Milyen volt együtt dolgozni Pataki Lászlóval és Garay Bélával?
– Garay bácsi volt a Topolyára kijáró vendégszereplő, mert nem volt állandó rendezőnk. Pataki László is járt ki rendezni, ezért azelőtt már ismertük, mielőtt kollégák lettünk. Amikor megnyílt az Újvidéki Művészeti Akadémia színész szaka, elment oda tanítani, és akkor már nem játszott. Egyszer játszottunk együtt egy kisebb jelenetben, rendezőként is nagyon szerettük. Jó volt vele dolgozni, mert együttérzett a színészekkel. Azok a rendezők, akik egyúttal színészek is, jobban együttéreznek a színészekkel, mint azok, akik csak rendezéssel foglalkoznak. Igaz, hogy jó volt dolgozni például Lányi Istvánnal vagy Harag Györggyel is, ők nem voltak színészek, mégis kitűnő rendezők voltak.
Volt valamilyen szerepálma?
– Nem volt. Amikor megkaptam a szerepet, mindig elkezdtem azon gondolkodni, mit lehet ebből kihozni. Nyilván benne van az emberben, hogy minél nagyobb szerepet játszik, annál több dolga van, annál több feladatot teljesít, jobban odafigyelnek rá. A közönség a kis szerepekre is nagyon oda tudott figyelni, hiszen a közönség mindent lát. Nemcsak a férfi vagy a női főszereplőt kíséri figyelemmel, hanem az egész előadást. A közönségnek ezer szeme van. Sok mindent meglát, amire az ember nem is gondol. Nagyon fontos, hogy a közönségnek játsszunk.
Bármennyire is átérzi a szerepet az ember, akkor is egy színész a színpadon, tehát valamilyen feladata van. Nem elég, hogy önmagával foglalkozik, hogy önmagát átadja a szerepnek, hanem az a feladata, hogy a közönségnek adjon valamit. Fontos, hogy a közönség ott legyen, és együttérezzen a darabbal. Akkor van siker, ha a közönség megérti az előadást. A közönségnek tudnia kell, hogy mi az, amit figyelnie kell. A színház a közönségért van, nem pedig a színészért.
Nyugdíjasként is figyelemmel kíséri a színházi előadásokat?
– Persze, rendszeresen járok színházba, minden előadást megnézek. Egy kicsit nehézkesebb a mozgás, fáj a lábam, nem látok tisztán, szóval egy kicsit más így színházba járni, mint fiatalabb koromban. Nem szórakozni járok a színházba, hanem megnézni, hogy mit csinálnak a kollégák. Régebben is szerettem színházba járni. Kicsi koromban, amikor édesapám amatőr színészként játszott, édesanyám az ölébe tett, és együtt néztük a darabot. Szerencsére most is élvezem az előadásokat.
Az interjú végén viccesen megjegyezte, hogy már olyan régóta nyugdíjas, hogy őt a nyugdíjból is nyugdíjazni kellene.
Nyitókép: Fotó: Gergely Árpád
