A vajdasági közönség elsősorban a nagy sikerű Drága örökösök című televíziós sorozatból ismerheti Lengyel Ferenc Jászai Mari-díjas színészt és rendezőt, aki mögött megannyi színházi és filmszerep áll, emellett az elmúlt években több nagy sikerű produkciót rendezett is. A IV. Teátrum Neked! – Zentai Teátrumi Napok rendezvénysorozata keretében a budapesti Fórum Színház Love.hu című előadásában láthatta a közönség, amely produkciót ő is rendezte. Lengyel Ferenccel a kezdetekről, pályafutásának meghatározó momentumairól és a játék fontosságáról beszélgettünk.
Milyen élmények határozták meg a gyermekkorát, hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?
– Nagyon színes és izgalmas gyermekkorom volt. Szombathelyen születtem, apám építész volt, édesanyám pedig minket nevelt. Állandóan a környék falvait jártuk, csatangoltunk a barátaimmal, akik földműves családból származtak, és mindent megmutattak nekem, tőlük tanultam meg például kaszálni, kapálni, lovagolni, vagyis mindazokat a dolgokat, amelyek miatt a falusi élet valódi kincsesbányának számít. A másik, ami szintén meghatározó volt az életemben, az a sport. Emlékszem, reggeltől estig fociztunk, saját pályát építettünk, kapukat helyeztünk ki, mezt varrtunk magunknak, sőt ha nem volt labdánk, akkor azt is csináltunk, és sötétedésig játszottunk, ha már nem lehetett megtalálni a labdát, akkor bekentük fokhagymával, és a szagra mentünk.
A színházzal hogyan találkozott először, miként ragadta magával ez a világ?
– Már gyermekként is láttam egy-két bábelőadást, azokat azonban nem szerettem, a bábszínház igazából sohasem hozott lázba. Később a klasszikus színház viszont már annál inkább. A televízióban is szívesen néztem színházi közvetítéseket, ezek vonzottak és érdekeltek. Olyan tizenegy-tizenkét éves koromban már játszottam egy mesejátékban, ennek köszönhetően még közelebb kerültem hozzá, és attól kezdve nem volt megállás. Iskolai ünnepségeken kellett szavalnom, aztán hívtak, hogy játsszak amatőr csoportokban. Ez egészen tizenhét-tizennyolc éves koromig tartott, és bár korábban szobrász vagy festő szerettem volna lenni, sőt az is felmerült bennem, hogy esetleg orvos legyek, akkor úgy éreztem, ez az, amivel foglalkoznom kell. Mindez egyebek mellett annak köszönhető, hogy már amatőr színjátszóként profi rendezőkkel is volt alkalmam találkozni, köztük a kaposvári Csiky Gergely Színház akkori igazgatójával, Zsámbéki Gáborral, aki később egyik osztályfőnököm is lett Székely Gábor és Major Tamás mellett, és ő javasolta, hogy jelentkezzek a színművészeti főiskolára, mert lát bennem tehetséget. Eredetileg rendező szerettem volna lenni, ám sajnos lemaradtam a felvételiről, ezért azt javasolták, hogy jelentkezzek színésznek, és egy-két év után könnyen át tudok majd jelentkezni a rendezői szakra. Aztán nem így lett, mert közben még inkább megkedveltem a színészetet.
Már középiskolás korában bemutatták az első darabját. Az írás a későbbiekben mennyire játszott fontos szerepet az életében?
– Így van, másodikos gimnazista voltam, amikor írtam egy darabot az osztályomnak. Ez egy verses formában, hexameterben íródott igazi tanárgúnyoló szöveg volt, mert akkor jött ki a Pink Floyd The Wall című lemeze, és azon a meghatározó jelentőségű Another brick in the wall című dal. De hát szerencsére a tanáraim is jó humorú emberek voltak, és jót nevettek ezen az egészen. Az írás később sem szorult háttérbe, mert folyamatosan írtam, igaz, inkább csak a fióknak, elsősorban verseket, kisebb novellákat, egyszerűbb darabokat, amik azután már nem tetszettek annyira, ezért nem is lett belőlük semmi. Sőt korábban is született filmforgatókönyv, de szintén nem lett belőle semmi. Ezeket inkább gyakorlatoknak szántam, annak kiderítésére, hogy rendszeres gyakorlással képes vagyok-e létrehozni valamit, ami szélesebb körben is megállja a helyét.
A színművészeti főiskola befejezése után előbb Kaposvárra, majd Békéscsabára szerződött. Hogyan élte meg a vidéki éveket?
– Kaposvárott nem igazán volt szerencsés a helyzet akkoriban, mert éppen átépítették a színházat, ezért művelődési házakba kényszerültünk, ráadásul nem is játszottam olyan szerepeket, amelyekkel elégedett lehettem volna. Ezért úgy döntöttem, hogy megyek tovább. Így kerültem Békéscsabára. Azt mondtam, hogy én akarom eldönteni, alkalmas vagyok-e a színészi pályára vagy sem, és ahhoz, hogy ezt el tudjam dönteni, szerepekre van szükségem. Azt gondoltam, hogy ha kapok egy igazán meghatározó szerepet, és azt érzem, hogy ez nekem nem megy, akkor abbahagyom, mert nem akarok középszerű lenni, nem akarok ismeretlenül tengeni-lengeni, hanem játszani akarok.
Ez a maximalizmus az élet egyéb területein is jellemző önre?
– Igen, mindenben. Bármihez nyúlok, bármibe fogok, azt teljes erőbevetéssel teszem. Ez a játékban is így volt, sőt korábban a már említett fociban is. Soha nem szerettem a kerékkötőket, a játékgyilkosokat, akik szándékosan felrúgják a másikat, mert engem a játék bűvölete érdekelt, az, hogy szenvedélyesen és teljes erőbedobással csinálhassam azt, amit éppen csinálok. A színpadon is az a dolga a színésznek, hogy ha csak egyetlen másodpercre is van rajta a reflektorfény, akkor is megpróbálja megmutatni az Istent. Valószínűleg ezt is a családból hozom magammal, hiszen édesapám is olyan ember volt, hogy bármihez nyúlt, még ha nem is értett hozzá, akkor is mindig teljes erőbevetéssel és óriási lelkesedéssel tette, édesanyám pedig nem ismerte azt a szót, hogy fáradtság, és azt hiszem, én is ilyen vagyok.
Visszakanyarodva a pályafutása alakulásához, Békéscsabáról Budapestre vezetett az útja. Előbb a Radnóti Színházba került, majd a Katona József Színházba szerződött, és több mint két évtizedet töltött ott. Mit jelentett az ön számára a Katona?
– Tulajdonképpen azt jelentette, hogy hazaérkeztem, hiszen azt az iskolát jártam, amit azok a jeles mesterek – Székely Gábor és Zsámbéki Gábor – képviseltek, akik a Katona arculatát és művészi irányvonalát meghatározták. Nagyon jó volt oda megérkezni, hiszen félszavakból is megértettük egymást. Szeretettel fogadtak, és ez a kölcsönös szeretet egészen az utolsó pillanatig megmaradt. Nagyon sok nagyszerű szerepet játszottam ott. Ez az időszak valószínűleg mind a mai napig sem ért volna véget, ha egyszer csak nem áll elém Zalán János, mondván, megkapta a Pesti Magyar Színház igazgatói posztját, és számítana rám, illetve nem teszi fel a kérdést, hogy lenne-e kedvem rendezni. Ezáltal ugyanis azt éreztem, hogy visszaértem oda, ahonnan elindultam. Természetesen igent mondtam, és olyan kivételes helyzetbe kerültem, hogy rögtön a nyitóelőadást is megrendezhettem, Wesker A konyha című művét, amiben harmincöt színész van. Azt gondoltam, hogy ha az menni fog, akkor a helyemre kerültem. És ment.
A rendezés, akárcsak az írás, folyamatosan jelen volt az életében. Ebben mi jelentette vagy jelenti a legnagyobb kihívást az ön számára?
– Soha nem azért áhítoztam arra, hogy rendezhessek, amiért sokan gondolják, mondván, a rendezőnek milyen jó, mert ő a vezér, hanem sokkal inkább azért, mert akkor lehetőségem van arra, hogy a színház komplexitását, teljességét láthassam. A rendezőnek ugyanis tudnia és látnia kell mindazt, ami engem érdekel a színházban, beleértve a dramaturgiai munkát, a díszlet- és jelmeztervezést, illetve azt a színészi érzékenységet is, amellyel a többi kollégát irányítom, folyamatosan próbálva a helyes útra terelni őket, arra az útra, amit én megálmodtam. Mindezt játékosan, ötletekkel és szeretettel, ami azért fontos, mert én még soha nem bántottam meg színészt a színpadon, miközben rendeztem. Igaz, színészként, kollégaként sem, tisztelem ugyanis azt, aki ott van, és ezt fordítva is elvárom. A legizgalmasabb számomra maga az alkotás. A rendezőnek sokkal korábban elindul a munka, mint a színésznek, hiszen miután kitalálja, hogy melyik színdarabot fogja megrendezni, akkor kezdődhet a munkának az a fázisa, amikor még teljesen egyedül van, majd jön az, amikor felkéri a díszlet- és a jelmeztervezőt, a zeneszerzőt meg a többieket, akiknek a többsége pontosan tudja, mire gondol, legalábbis az én esetemben mindenképpen. Szeretek azokkal dolgozni, akikkel már félszavakból is értjük egymást, és akik pontosan tudják, hogy addig nem lesz nyugtuk, amíg meg nem születik az, ami a fejemben van.
Rendezői munkásságának egyik meghatározó állomása az Ópiumkeringő című Karády-előadás. Hogyan született meg ez a produkció, milyen módon inspirálta önt Karády Katalin?
– Akkor forgattam a Curtis című filmet – ami Kertész Mihály életéről szólt –, és én játszottam benne a főhőst, ennek köszönhetően eléggé beleástam magam ebbe a korba. Kacérkodtam Jávor Pál életének színpadra vitelével is, a naplóját is elolvastam, ám mégis úgy döntöttem, Karády Katalin életének azon történeteit szeretném színpadra vinni, amelyeket talán kevesebben ismernek. Ez remek lehetőséget adott arra, hogy arról beszéljek, mit él át a színész és mi történik vele akkor, amikor a mennyekből a pokolba taszítják. Az Ópiumkeringőben egyetlen színésznő, a Karády Katalint alakító Pataki Szilvia és a húsztagú Modern Art Orchestra játszik, és hihetetlenül izgalmas kihívást jelentett az, hogy miként lehet egy teljes történetet a nézők elé varázsolni úgy, hogy az embernek egy négyzetméternyi lehetősége van, nem támaszkodhat bútorokra, díszletre, csak ő van ott. Izgatott, hogyan lehet olyan érdekfeszítően elmesélni azt, ami történt, hogy a néző két órán keresztül ott üljön, és közben egyetlen percig se unatkozzon. Minden előadást megnéztem, és minden alkalommal azt láttam, hogy moccanás nélkül ülik végig, ennek folytán azt gondolom, hogy a kísérlet sikerült. Sikerült megmutatni azt, hogy egy művész miként tud a gondolataiba, az érzéseibe kapaszkodva kikecmeregni a poklok poklából, hogyan tud hinni abban, hogy van értelme az életnek. Közben persze perlekedik Istennel, a világgal, sőt saját magával is, mégis tud hinni. Ehhez rettenetesen nagy erőt ad a szerelem, és az, hogy tudott segíteni másokon, akkor ugyanis, amikor azon a huszonhárom gyermeken segített, akiket a nyilasok a Dunába akartak lőni, és ő megmentette az életüket egy koffernyi ékszerrel, rájött arra, hogy neki ugyan nem lehet gyermeke, az a huszonhárom gyermek azonban az övé lett. És ez egy olyan csoda, amit az élet elébe tárt. A Jóisten megmutatta neki azt az utat, ami kivezetheti a poklok poklából.
Annak fontosságát említette, hogy tudjunk hinni. Hogyan látja, a ma színésze még tud hinni a színházban?
– Igen, azt hiszem, hogy tud. Mindenekelőtt azonban a játékban kell hinnie. Mert ha játszunk, akkor vissza tudunk menni az időben, és képesek leszünk újra gyerekké válni, ami azért fontos, mert ha gyerekké válunk, akkor újra őszinték és tiszták leszünk. Ez egy fantasztikus dolog. Ebben kell hinnünk. Ha valaki csak a közhelyszerű, ócska ripacskodásban hisz, és azt mutogatja, hogy milyen fényesre suvickolt, óriási tehetség, akkor óriási hibát követ el. A játékban és a társainkban kell hinnünk. Ez ugyanis egy közösségi játék, nem magunkat kell fényeznünk, hanem együtt kell játszanunk. Ez azonban nemcsak a színházra vonatkozik, hanem az életre is. Ha kíváncsiak vagyunk másokra, akkor eltűnik az, ami az élet egyik legveszedelmesebb dolga, az egoizmus. Én a szeretetet akarom sugározni a színpadról, még akkor is, ha éppen az ellenkezőjét játszom, mert akkor is a nézőknek játszom, semmiképpen sem önmagamnak.
Ennek a játéknak a lehetőségét mennyire nehéz megtalálni a különböző műfajokban?
– Minden műfajban meg lehet találni. A beszélgetésünk elején idéztem, igaz, pongyolán, Tóth Árpád Ripacs című versét, amely szerint: „Egy percem lett vón: megmutatni a / Fenségeset. Az istent. S már tova / Fordult a fény. És ennyi az egész.” Mindig van egy pillanatunk. Bármihez nyúlunk, mindig megvan az az egy pillanat. Mit jelent megmutatni az Istent? A szeretetet. A szeretet a legfontosabb, szeretni a másikat, és kíváncsi lenni a másikra. Én nem szeretek a múltban vájkálni, nosztalgiázni, egyszerűen nem érdekel. Nem érdekel, hogy mi történt tegnap, az érdekel, hogy mi van ma és mi lesz holnap. Újra meg újra ki kell menni a grundra focizni, nem pedig professzionális mezben tetszelegni, és nagyképűen tologatni a labdát a pályán. Amíg van egy lélegzetvételnyi erőm, ezt képviselem, és ebben hiszek, tántoríthatatlanul.
Végezetül beszéljünk a sorozatról is, hiszen a vajdasági közönség elsősorban a Drága örökösök című sorozatból ismerheti, amelyben az egyik főszereplőt, Szappanos Tibort alakítja. Hogyan éli meg ezt a sorozatot, mit jelent az ön számára?
– Nagyon érdekes feladatot jelent, ugyanakkor színészként rendkívül komoly kihívást is, mivel nagyon sok munkával jár. Előfordul, hogy hajnali 5.40-kor jönnek értem, és azután egész nap megállás nélkül forgatunk. Van, amikor negyvenoldalnyi szöveget kell megtanulnom, ami akkor is sok lenne, ha valakinek csak az lenne a feladata, hogy elsajátítsa azt. De ez ebben az esetben természetesen nem elég, hanem szerepet is kell belőle formálni, szituációt kell teremteni, ráadásul mindezt lendülettel, kedvvel, energiával. Ez őrületesen nehéz. Amiért mégis érdemes csinálni, az a nézők szeretete. A visszajelzések ugyanis azt igazolják, hogy sokak életének a része lett ez a sorozat. Ismerek olyanokat, akiknél három család összejön esténként csak azért, hogy együtt nézzék a Drága örökösöket. A népszerűsége egyre csak felfelé ível. Ráadásul azt látom, hogy az általam játszott figurát, Tibit, ezt az igazi kedves tahót is nagyon szeretik az emberek, még a pokrócsága és a darabossága ellenére is, hiszen, valljuk be, azért neki is van szíve, én pedig igyekszem megmutatni azt, hogy bár sok esetben egy faragatlan kődarabnak tűnik, legbelül azért mégiscsak ott van benne valamiféle rejtett érzékenység és finomság.
