7.
Bizonyos értelemben a közösségben alkotás a modern elménk kreativitást zavaró működését is jelenthetné. A szubjektivitás vélt megkérdőjelezhetetlen igénye ellenére olykor mégis átfordul egy, a társas alkotási kényszer kihívásait sarkalló, pozitív, izgalmas és nyílt színen zajló kreatív tevékenységbe. Ugyanakkor a nagy kihívás: mindenképpen meg kell őriznünk a megteremtett és nehezen megszerzett közös értékeinket! Így példának okáért segítenünk kell művésztelepeink megmaradását, valamint közösségmegtartó erejét sarkalló céljainak a megvalósulási lehetőségét is…
A még megmaradt művésztelepeinkre
Egyelőre mégis be kell fejeznünk ezt a most lezárhatatlan eszmefuttatást. Mert egyesek szerint sehova sem vezet. Mások szerint piszkálódó, és valamiféle burkolt/rejtett szándékot látnak benne. Az igazság azonban csupán az, hogy értelemszerűen kíváncsiak vagyunk művésztelepeink jövőjére.
Hozhat még újabb, meglepő dolgokat is a holnap, a jövendő. Napvilágra kerülhetnek még régi és új érdekességei, és olykor visszatérhetünk még művésztelepeink témájához. Bár volt néhány évtizedünk a megfejtésükre, a megtanulásukra, ingerlő motorikájuk megértésére. A hagyományai pedig mindenképpen a kötelező tovább éltetésükre ösztönöz és a lelkiismeretes ápolásukra kötelez mindnyájunkat. Akkor is, ha tudjuk, a megtartó erőket birtokló hagyománynak mindig is küzdelem ára volt.
Hogy miként, hogyan ápolható, fejleszthető a művésztelepek egykor termőre vál(t)ó szellemi légköre, azt már sejtenünk illik. A művésztelepek a délvidéki képzőművészetünk elnyűhetetlen energiafejlesztői. Nagyon úgy tűnik, hogy a közelmúltban kialakult új körülmények közepette nem szabadna veszendőbe hagyni őket, hiszen az csak töréseket és visszavonhatatlan nagy károkat okozna bennünk. Inkább illene megtanulnunk megőrizni őket: nem szétverni, hanem az eddigieknél sokkal jobban hasznosítani a még meglévőket. A kiharcoltak és az adottak hagyományáldásos kötelezettségeit és lehetőségeit.
Találkozások és párbeszédek
Tehát folytatnunk kellene művésztelepeinket: és persze azáltal is, hogy csak „beszélgetünk egymással”. A párbeszédek nélküli légmentes gondolkodás ugyanis egyoldalú, elkülönültségében megtéveszt, félrevisz.
Nemcsak a botcsinálta művésztelep-szervező, de a botcsinálta művészember számára is fontos a nyílt, nyitott, szélesebb körű, párbeszédes jóindulat. Mint ahogy a jó(l) tájékoztatottság és természetesen az elemi megtapasztalás is, amelynek lényegi ötvözete eljuttat bennünket mind a gyakorlati/szervezői, mind az alkotói megvalósításokig. Többek között ezért is: a megszólaltatások, a zártságok feltörésének egyik formabontó jellegéért, és mert az alkotáshoz szükséges tájékozódások élménynyitogató eszközeként szolgál bennünket a művésztelep. Amely remek lehetősége nemcsak az alkotásnak, hanem a nyílt, eredményes kommunikációnak is. De mert egyedülálló, eredeti és szükségszerű lehetőség, ezért is kell mindenkor tömegesebbnek, és nem privilegizáltnak lennie! A szerepe máig azért is áldásos, mert hiszen seregszemle-szerűen különleges, ugyanakkor védett törzsi/alkotói zónaként is ismerjük. És bár némi ellentmondásosság van a közösségben alkotásban, amely a megszokott intim alkotói légkör megbontását is magában hordozza, a közösséghez tartozás élményes érzete mégis nyílt, elfogulatlan szerepre kényszerít, ez pedig mégiscsak termékenyebbé teszi az alkotót.
Segítő megszólalások
Mert igaz az, hogy a képzőművész a zárt természete és a különleges/különálló látásmódja miatt általában (elsősorban) nem szavakban, hanem vizualitásban megnyilvánuló atmoszferikus, képződményes esztétikai jelzésekkel fogalmazza meg a határozott, jól kivetíthető gondolatait. A sajátos, különleges/különálló világképét, világszemléletét. Tehát előbb megéli, megszenvedi, magába zárja. Végül mégis képekbe, esztétikus minőségképződményekbe vetíti ki a gondolatait.
A művészember csak nagyon ritkán hajlandó leírni a véleményét. A zárkózottsága ellenére olykor mégis elárulja és valamiféle vizuális nyelvi közlésekre ragadtatja magát. Megszólal, szavakba önti gondolatait. Hiszen a belső indíttatásoknak, kényszereknek enged(elmesked)nie kell akkor is, ha nem vizuális jel-képletekben fejezi ki önmagát. A megszólalások törvényeit ismerhetjük meg William Blake-től Kondor Béláig, Kassáktól Szombathyig, B. Szabótól Mauritsig, amikor a művész a szavak konok filozofikus erejével kalauzol bennünket a gondolatbirodalmában. Legyen az akár elemző, kritikai, esszéisztikus, akár lírai hangvételű, szabadon verselő esztétikai megfogalmazások sora…
Konok véletlenek
Műveinek esztétikai vagy ideológiai tartalmát soha nem akarja vagy talán nem is tudja százszázalékos pontossággal leírni, kifejezni, csupán jelez, jegyzetel, gondolatjeleket, felkiáltójeleket tesz. És manapság előfordul, hogy a művészember a tanulatlant, a féltehetség látszatát kelti, adja. Miközben sokszor kihívó élvezettel szándékosan „el is rontja” az alkotásait. Ugyanis nagy kihívás számára a szenzáció, a váratlan katarzis, az önkifejezés olykor szélsőséges megnyilvánulása. Például a destrukció misztikuma a művészetben. Főként a huszadik század második felére fesztelen, olykor divattá váló szélsőséges expresszivitásokba ágyazottan. A trash-art, koncept art, a véletlen művészete, az elrontott, a gyermeteg alkotások. Végül manapság a véletlen művészete, a számítógépes grafika meglepetésművészete, a kiszámíthatatlanságot élvezhetővé tevő elektrográfia ördögének a véletlenekből eredeztetett terebélyesedő monstruma.
Miközben hihetetlenül gyorsan változik és terjed, átírja idegpályáink megszokott játékát, hihetővé, meggyőzővé lett. A kortárs művészet sok tekintetben túlbonyolódott és ezáltal „szélsőségessé” vált. Miközben koronként a válságát emlegettük, szélsőségesnek tűnő újító ábrázolásmódja révén torzulásokkal átitatódott, ötletesnél ötletesebb alakulatai jöttek létre: megújult.
Hullámzások
De a ma sziporkázó művésze(te) – holott kihívóan előrelátó – a hatáskeltéseit nem nagyon tudja előre kikövetkeztetni. Miközben érzi, hogy ennek az előrelátásnak célzata és elfogadtatása révén igen nagy tétje van, saját maga is folyton meglepődik nem várt eredményein. A sok véletlen hihetetlen agyszülemények sorozatait helyettesíti.
Nem várt „remekművek” születnek folyton, idegpályáinkat ingerelve, miközben mindannyian tudjuk, hogy az igazi értéket teremtő hatásfok mindenkor a meghatározott művekben megjelenített esztétikai és az őszinte gondolati minőség lenne…
Mind az eredetiségük, mind az újszerűségük, mind a hatáskeltéseik vagy az élvezhetőségük nyomán értékelhetjük is őket. A vizuális szemléletmód oly tág teret ad fantáziánknak.
Mindenesetre a szép – nem szép, esztétikus – nem esztétikus, hagyományos – újszerű, igaz – hamis, művészi – giccses, értékelhető – nem értékelhető ma kellőképpen nem érthető ellentétpárok. Ennek korábbi biztos rendszere meggyengült, a hagyományossá, urambocsá maradivá vált értékrend hajója megfeneklett, és elsüllyedni látszik.
