„– No had folytatom.
No had.”
Hungaricus, -a-, -um. Első declinatio. Jelentése: magyar. Ha magyar fiú, akkor filius hungaricus (filius, -ii, m. II. declinatio). Ha lány, akkor puella hungarica (puella, -ae, f. I. declinatio). Ha templom, akkor templum hungaricum (templum, -i., n. II. declinatio).
Eddig ezt gondolkodás nélkül írtam. Miután leírtam, rá akartam térni arra, hogy miért is írtam ezt. De megálltam hirtelen, újraolvasva a mondatot, mert elbizonytalanodtam. Harminchárom év után már nem vagyok a régi. Nem biztos a tudásom.
Létezik ez?!
Megtörténhet, hogy nem vagyok teljesen biztos a szórendben? Gondolkodás nélkül, mondhatni magabiztosan leírtam azt, hogy magyar fiú – filius hungaricus, vagyis fordított sorrendben, mert ez van az ujjaimban. A fejemben már nem hiszem, hogy benne van, de az ujjaimban igen. Az ujjaim annyit gyakoroltak, leírva újra és újra a declinatiókat (névszóragozás), coniugatiókat (igeragozás), közmondásokat, fordításokat.
Utánanéztem. Jól írtam. Persze vannak kivételek, amikor különös hangsúlyt akarunk fektetni valamire, akkor a névmás is elébe kerülhet a főnévnek, hogy mást ne mondjak hirtelen, csak megemlítem: mea culpa.
Mea maxima culpa – egyetlen tudás sem tart örökké, még a latinnyelv-órákon szerzett sem. Pedig nem kevés dolog ez nekem. Mindig is ezt gondoltam – ha jól akarom érteni a költészetnek azt a részét, amely különben kevéssé érdekelt, mégis elvarázsolt, az időmértékes verselést, akkor kell a latinórák tudása.
A magyar költészet élvezetéhez mindenképpen hozzájárul az időmértékes verselés ismerete. Görögöt nem tanultunk, de latint igen, és mivel utóbbi, miután leigázta, átvette az előbbinek a kultúráját, nem volt utolsó dolog Horatius, Catullus, Vergilius olvasása. Kicsit, nagyon-nagyon kicsit latinul is. Nem kérkedek, csak mondom, világirodalom-vizsgára készülve, mivel Utasi Csaba tanár úr valami okból kifolyólag imádta a latin költészetet, hát sokat időzött a latin költők között, így volt időm arra is, hogy elolvassam, mit is fordítottak magyarra, és hogyan.
Ugyanis a magyar azon kevés modern nyelv közé tartozik, amely alkalmas az időmértékes verselésre.
Nem mindegy, nem mindegy, én azt mondom. Nem mindegy, hogyan olvasunk Radnótit. Másik nagy kedvencemet, Berzsenyit.
Legelőbb persze Devecseri Gábort. Kit olvasok, ha az Iliászt? De nem akarok leragadni, a tárgytól eltérni.
Ugyanakkor nem tehetem meg, hogy külön nem írom le Kerényi Károly nevét. Mire is jutnánk az ember önábrázolásának mélyebb megértése, művészet és mitológia között meglévő bonyolult viszonyrendszer feltárása és leírása nélkül.
De vissza a latinhoz, az időmértékhez, a verslábhoz, az irodalom fordításának, ezáltal pedig a magyar nyelv gazdagodásának, gazdagításának kérdéséhez.
Hiszen ha költészetről és nyelvről van szó, akkor meg kell említenünk a vitát! Ah, micsoda gyönyörűség, 1780-as évek, Baróti Szabó Dávid, Rájnis József meg Révai Miklós azon eszelnek, prozódiai vitát folytatnak, egymást különösebben nem kedvelik, tehetséges kortársak, barátságok, viszály, bosszú, irigység. Meg közben az irodalom, a költészet, a vita: hogy akkor mi van itt a hosszú-röviddel. Mi van itt a magyar nyelvvel?
A latintól semmi nem független, tanítása nem véletlen vagy hóbort. Mint ahogyan az irodalom sem hóbort, noha tűnhet annak. És irodalom az, ami kiállja az idő próbáját, nem pedig, amit annak mondanak – ide fogunk elérni, vagyis kiderül a végén.
Vissza a latinhoz, a költészethez. Elolvastam a Magyar Virgiliust, amelynek előszavát nem fogom idézni, pedig a gondolat nagyságát időntúlisága és frissessége mutatja. (Magyar Virgilius az az Virgilius Aëneássának némelly Darabjai mellyek Deák Eredeti Versekbül ugyan annyi számú s lábú Magyar Versekbe foglaltattak. Nagy János T. Győr Vármegyének Vóllt Szolga Bírája által. Győrben. Özvegy Streibig Jósefné betűivel. 1806) De olvasható a Magyar Éneis is, amelyet magyar versekbe foglalván Kováts Jósef N. Kőrösi prédikátor adott ki Komáromban Weinmüller Bálint betűivel 1799-ben.
A hosszú-rövid, a verstannak ezen alkimikus területe, a vers születésének titkos csodája, a deák és a magyar nyelv közt fennálló viszonyon túl megannyi emberi mozzanat, korabeli fájdalom, a társadalmi állapotok leírása. (Mindenki a magáét adja hozzá az egészhez, nem a másikét.)
Alkimikusi terület vagy lélekbányászatból felszínre hozott, aztán tudománnyal, okosan csiszolt gyémánt – legyen bármelyik a verstan, nem szabad elfelednünk, ebből olyképpen tud/tudott megszületni a ritmus, hogy lélegzetünk elakad, ha olvassuk, ha színészek előadják vagy gyerekek szavalják, ha műkedvelők szavalják, ha szerelmesek felolvassák egymásnak, amikor magányunkat oldjuk. A lélegzetünk elakad.
Arany János Szabó Dávid címmel írt Baróti Szabó Dávidról a Koszorú szépirodalmi hetilap Irói arczképek rovatában. Ekképpen kezdte Arany János:
„A magyar költészet, azóta hogy írott emlékei vannak, le a múlt század közepéig, egy szakadatlan folyamot képez. Az énekszerzés mestersége, ha ugyan ennek mondhatni, a mint a nép dalaiból vándor lantosok kezébe s innen az írók tollára átment, sokáig megtartá eredeti jelleméből a rhythmust, a nélkül azonban, hogy benső formáira nézve tökélyesbűlt, vagy bár a népi alkotás színvonalán maradt volna. Már az úgynevezett hegedősök énekeiben (amennyire ismerjük) kevés van, a mi akár dalló, akár elbeszélő nemben, a valódi népköltészet benső formáira csak törekvést sejtetne is; az írott költészet egészen elszakad ama belformáktól, a nélkül, hogy helyettök mást állítana. De a külső rhythmus hatalma oly szilárd, hogy egyes elszigetelt, kivételes tüneményeket leszámítva, uralkodik nemzedékről nemzedékre, mint egyetlen verselési mód, melyre fogékony a magyar lélek és fül. S midőn e rhythmus a XVII. század derekán Amade s némileg Faludy kísérleteivel épen arra a pontra jut, hogy a hozzá illő benső formát is (a dalban legalább) megtalálja, mintha még nem volna egészen elkészítve a föld nemzeti költészetünknek, hirtelen szünet áll be, néhány évtizednyi pangás; melyből, az ébredés órája ütvén, egészen különböző irányokat látunk kisugárzani.
Hárma ez irányoknak, melyeket ugyanannyi iskolának szokás nevezni, egyezik abban, hogy mindenik előtt külföldi minta lebeg; a negyedik, mely a régi magyar rhythmus fonalát veszi fel, mintegy visszahatás amazok ellen. Franczia iskola, latin iskola; népszerű iskola.”
Tehát komoly dologról volt szó, nem amolyan felületes ide-oda szánkázásról. A költészetben a latin iskola nem játék, nem csak amolyan fordulatból írtam, hogy lényeges érteni, érezni, nem elfelejteni azt a keveset, amit Horváth Emma tanárnő a fejünkbe és lelkünkbe vésett – a dolgok összefüggenek, determinálják egymást, és folyton visszanyal a tudás meg a nem tudás.
Én aztán keveset tudok, abból is felejtettem, elbizonytalanodtam – erre döbbentett rá az első bekezdés gondolkodás nélkül, mintegy játékos felvezetőként leírt néhány sora. Azonban (a nyáron) Arany Jánost olvastam, így aztán utána is tudtam nézni kicsit annak, hogyan is állunk a latin iskolával a költészetben, a magyar költészetben, amely a magyar nyelv lelke.
Ilyen túlzásokat mondok, mert igaz, de ha nem, az sem baj, legyen a költészet a nyelv lelke. Azonban tovább is megyek. Nemcsak a lelke, hanem a mértékegysége is! Ezt korábban nem gondoltam volna, csak most gondolom, hogy olvasva Arany János eme írását, kénytelen voltam visszakullogni (szégyenszemre beismerve, hogy már alig emlékszem a tanultakra) a régi magyar irodalomhoz.
Bevallom, teljesen elfeledkeztem arról, hogy a magyar azon kevés modern nyelv közé tartozik, amely alkalmas az időmértékes verselésre. Pedig valamikor tanultunk erről. Több tanárunk is elmondta. Valahogy kifakult. És megmaradt a nyelv magányossága? Ez sem volna igaz. Semmi ilyesmiről nincs szó.
De annyi talán igaz, hogy valamiképpen elfogadtam, hogy valóban létezik a nyelv, anyanyelvünk magányossága. Mondjuk, vannak lefordíthatatlan szövegek – Rejtő Jenő mindenképpen közéjük tartozik.
És ez nem igaz.
Amikor a Sava Babićnak készülő emlékmű kapcsán újra elővettem a Letopis Matice srpske 2011-ben megjelent júniusi számát, akkor jutott eszembe, miközben nagy élvezettel újraolvastam Petar Milošević írását, hogy annyi minden mellett elmegyünk szó nélkül, ami pedig meghatározza énünket, írói attitűdünket vagy akár egyetlen napunk hangulatát, ami nem kevés, gondoljunk Proustra. Anélkül, hogy bármilyen szélesebb összefüggésbe bonyolódnék, vagy visszamennék egy több mint tíz éve megjelent szellemes, okos kötethez (Az emberiségkölteménytől a trükkregényig), csak felületesen, lazán, komolytalanul, ahogyan a lefordíthatatlan és lefordított szerzőhöz közelíteni illik, megemlítem, hogy a két éve megjelent Kapetan Prljavi Fred nem csak Rejtőt hozza közel a szerb olvasóhoz, Petar Milošević / Milosevtis Péter pedig nem csak újabb rejtéllyel gazdagítja az irodalomról való gondolkodás lehetséges irányait, fontoskodás helyett nyelvi bravúrral mutatva meg, milyen az élő kapcsolat két nyelv között. (Mondjuk, ugyanolyan, mint egy halott és egy élő nyelv között – ha azok, akik fordítanak, művelik, csiszolják, vitatkoznak felőle, kellőképpen fontosnak tartják. Meg kellőképpen kiválóak.) Arra is figyelmeztet, hogy – az irodalomban legalábbis – mindig újra és újra kell és lehet kezdeni a gondolkodást, nincs feleslegesen megragadt tudásfoszlány, memoriter, nincs felesleges latinóra, szerbirodalom-óra, nagy röhögés és nagy emlékezés az egyik különleges íróra, Rejtő Jenőre.
Az viszont, hogy a fordító – különös tekintettel Fülig Jimmy leveleire – micsoda bravúrral oldotta meg a feladatot, miközben elméleti alapvetései is ott lapulnak a lefordított sorok között, azt juttatja eszünkbe, hogy párbeszéd mindig van, csak nem mindenkinek van rá füle.
