Vrábel Mihály a csókai Vrábel János népihangszer-készítő fia. Apjához hasonlóan ő is a hangszerkészítésben leli örömét, sőt bátyjával, Jánossal és édesapjával együtt méhészettel is foglalkozik. Mihály a Győr környéki Sokorópátkán él feleségével és kislányával, igen gyakran látogat haza Csókára, hiszen apjával közösen készítik a tekerőlantokat. Karácsony előtti héten itthon volt, és akkor ültünk le beszélgetni munkáról, hobbiról, családról.
Hogyan kezdődött nálad a hangszerkészítés iránti szeretet?
– Már kisiskolás koromban is mindig apu mellett voltam, szerettem a hangszerkészítéssel kapcsolatos fúrást, faragást, esztergályozást. A téli szünetekben is folyton körülötte sündörögtem, így belém ivódott a mesterség. Volt időszak, amikor mindenki dudálni akart, akkor dudákat készítettünk, amikor megnőtt az érdeklődés a moldvai zene iránt, akkor sokan kobzot akartak venni, akkor azokat csináltuk, közben a tekerőlantokat is készítettük, és én, hacsak tehettem, ott voltam vele. Apu a múzeumokat járta, ott rajzolta le a tekerőlantokat, és aztán odahaza az alapján készítette el, majd az internet elterjedésével az információk és az új ötletek sokkal gyorsabban áramlottak, ennek mi is nagy hasznát vettük a tekerőlant-készítésben.
A tekerőlant-készítés az utóbbi években kapott hangsúlyozottan szerepet az életedben. Hogyan került erre sor?
– Egy internetszolgáltató cégnél dolgoztam értékesítőként, miközben Sokorópátkán telepedtünk meg a feleségemmel. Azért ott, mert méhészkedéssel foglalkoztunk, és annak megfelelő helyet kerestünk. Ez a kicsiny falu tökéletesnek bizonyult akácosai révén, és sikerült annyira felfejlesztenünk ezt a méhészetet, hogy egy idő után én ott is hagytam a munkahelyem. Így tavasztól őszig rengeteget dolgoztam a méhek körül, ősztől tavaszig viszont a méz értékesítésén kívül alig akadt tennivalóm. Így jött az ötlet, hogy ezt a téli üresjáratot ki kellene tölteni, hasznossá kellene tenni, és belefogtam a tekerőlant-készítésbe. Ismertem a munkafolyamatot, hiszen abban nőttem fel, de apu nagyon sokat segített. Odahaza rendszeresen megbeszéltük a dolgokat, együtt raktunk össze hangszereket, így kezdődött a dolog. Aztán én odahaza Sokorópátkán belefogtam a tekerőlant-készítésbe, és a gyakorlat meghozta az eredményét. Apuval most is együtt dolgozunk, vannak dolgok, amiket ő készít el, és aztán én beleépítem őket, szóval segítjük egymást. Honlapot is készíttettünk, ezáltal a tekerő iránt érdeklődők gyorsan megtaláltak minket a világ minden tájáról. A tekerőlantot a világ számos népe használta, így ez egy olyan hangszer, mely minden országban keresett. Használták reneszánsz udvarokban, kalózhajókon, a magyarok lakodalmakban, nálunk a paraszti réteg kedvelte.
Milyen tekerőlantokat készítetek?
– Négy fajtát, mégpedig magyar tekerőlantot, reneszánsz korit, galíciait és barokkot. Mindegyiknek ugyanaz az elkészítési elve, csak kicsit más a formájuk, az alakjuk, máshogy hangoljuk őket. Mindegyiken húrok vannak, billentyűk, a kerék súrlódik. A reneszánsz tekerő ötlete két-három éve jött, és fényképek alapján rekonstruáltuk, a galíciainak fantázianevet adtunk, és habár az eredetin nincs reccsentő, mi tettünk rá, hogy aki szeretné, az tudja használni. Mindegyik fajtára van kereslet, szinte a világ minden tájára készítettünk már. A honlapunkon minden részletet megtudhatnak az érdeklődők, videókat is feltöltöttünk, melyeken zenészek szólaltatják meg egy-egy hangszerünket, így a vásárló láthatja, hallhatja, mit rendel. Tekerőlantjainkat rendszeresen kipróbálja Magyarország egyik legjobb tekerőse, Havasréti Pál, aki mindig jó tanácsokkal lát el bennünket, melyeket mi igyekszünk hasznosítani.
Milyen fa kell egy tekerőlant elkészítéséhez?
– A faellátás sokszor probléma, mert csak jó minőségű anyagból lesz jó hangszer. A testét főként diófából, illetve kőrisből készítjük, mert azok szépen hajlíthatóak, és jól lehet velük dolgozni. A tető fenyőből van, és fontos, hogy az anyag ne legyen csomós, vadas szálú. Kőrisünk van odahaza, hiszen a faluban egy hatalmas kőrisfát ki kellett venni balesetveszély miatt, és azt sikerült megvásárolnunk. A fa akkora volt, hogy hét köbméter anyag kijött belőle. Felszelve az udvaron szárítjuk, és amikor kell, akkor használunk belőle. A diót hasonló módon szerezzük be, de a fenyővel bajban szoktunk lenni, hiszen nekünk tényleg csak a jó minőségű anyag jöhet szóba.
Otthon Csókán olyan közegben nőttél fel, ahol népművészet, népzene, néptánc vett körbe. Mit tartasz fontosnak ebből átadni az utódoknak?
– Mindent, hiszen ezek a dolgok részei az életemnek. A hangszerkészítést továbbvittem, a méhészet a megélhetésem lett, táncegyüttesben táncolok, feleségem pedagógus és az iskolában néptáncot is oktat, én zenélek, tehát ezek a mi mindennapjaink. Édesapám mindig mindent elvégezett a ház körül, azt vallja, hogy egy férfinak mindent meg kell tudnia otthon csinálni, és én is ebbe nőttem bele. Ezt láttam, ezt tanultam meg, ekképp élek. Édesanyám mindig azt mondta, tanulj meg apádtól mindent, sosem tudod, mikor mire lesz szükséged, és ez tényleg így van. Mikor megvettük Sokorópátkán a házat, azt fel kellett újítani, hát nekiláttam és felújítottam. Segített apu és apósom is, mesterek is rengeteg tanácsot adtak, és tényleg a házunk a kétkezi munkánk eredménye lett. Szeretek úgy dolgozni, ténykedni, hogy van egy végtermék, egy produktum, ami látható, kézzelfogható. Ilyen a méhészet is, mert a végén ott a méz, ilyen a hangszerkészítés is, mert a végén ott a hangszer. Visszatérve arra, hogy mit hoztam magammal otthonról, és mit szeretnék továbbadni, hát egyszóval mindent. Van egy másfél éves kislányunk, Anna, és akácvirágzásra érkezik a kisfiunk is, és én őket ugyanebben a szellemben szeretném nevelni.
