Sodr(ód)ások

2.

Pétër László

(Léphaft Pálnak)

Pártatlanok leszünk, és igazságosak. Nem lesz előttünk sem egyéni, sem közauctoritás, mely ha nyomorú, hogy nyomorúnak ne nevezzük. Egyetlen kegyeletet fogunk ismerni: az erényét. (Lauka Gusztáv, Magyar Charivari, 1848. július 1.)

A delphoi jósda már a történetírás kora előtt is működött. Keletkezésének pontos leírását ezért sem ismerhetjük, csupán annyit tudhatunk, hogy az időszámításunk előtti 1500 körüli időkre tehető, a korai görög, azaz valószínűleg a mükénéi korba nyúlik vissza. Delphoi helyszínét egykor a föld gyomrából előtörő gázok, a füstölgő kipárolgások általi ködösség-misztikum tette különlegessé. Eredetileg a mindeneket megtermő, életadó Gaia földistennőnek a megszentelt helye volt. Mindenekelőtt a hit és az okkult bölcselések bölcsője volt, így az ókori görögök egyik legkedveltebb és legismertebb kultuszhelye lett. Kezdetben igen nagy szerepe volt az erkölcsök és a józan magatartásformák kialakításában és megtartásában. Szentélyének homlokzatán állítólag tízparancsolat-szerű rövid megfogalmazásokkal ez a szöveg állt: „Ismerd meg magadat. Semmit se túlozz el. Légy ura a lelkednek. Kerüld az igazságtalanságot. Tanúskodj igazul. Keresd a hírt. Dicsérd az erényt. Cselekedj igazságosan. Szeresd (fele)barátaidat. Védekezz ellenségeid ellen. A gőgöt gyűlöld. Beszélj tiszteletreméltóan. Könyörülj az elesetteken. Valósítsd meg céljaidat. Légy ura asszonyodnak. Senkit ne nézz le. Tiszteld a felsőbbséget. Hódolj az istenségnek. Ne kérkedj az erőddel. Gazdagodj tisztességesen.”

A szentély népszerűsége, tekintélye idővel túlnőtt a vallási kereteken, és már szinte csak jósdaként működött. Ezáltal profánná vált, és főként a jövő titkainak felfedését szorgalmazó örök emberi kíváncsiságot és részrehajlást szolgálta. Azaz, végül már csak az okkult, babonás jövőbe látni akarás aggódáskényszerének kielégítésére használták. Zeusz gyermekei ugyanis a kimagasló civilizáltságuk ellenére korántsem voltak mindenben bölcsek. Így például, mielőtt bármilyen kockázatos vállalkozásba kezdtek volna, szerettek jósoltatni. Püthia révülésében és okkult tudományában, a csillagok állásában, a kockavetésben vagy a kavicsok, csontok igazmondásában jobban hittek, mint a saját józan ítélőképességükben. Ezért mindenekelőtt a jövőbelátók, jósok (ravaszul, kétféleképpen megfogalmazott és talányosan értelmezhető) véleményére voltak kíváncsiak. De a képzelőerőt felcsigázó/tornáztató intézmény csaknem vezérszerepet vállalt a művészetek mitológiák által vezérelt világának az alakítgatásában, fejlesztésében, továbbéltetésében is.

A kétértelmű jósdai szövegezések kockázatmentes rafinériáit, a szóelválasztások értelemzavaró hiányát a későbbi korokban is jól hasznosította az emberiség. Egyik kései fondorlatos változatát ismerhetjük meg a középkori magyar történelem elhíresült merénylete kapcsán, amelyet Katona József Bánk Bán című drámája is feldolgozott.

 Ponttevések

A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem. (Latinul: Reginam occidere bonum est timere nolite et si omnes consenserint ego non contradico.)

1213 őszén egy magyar főurakból álló rebellis csoport (a „békétlenek tábora”, Petur bán és az ország nádora, Bór Benke, azaz Bór nemzetbéli Bánk bán vezetésével) összeesküvést szőtt. Bosszút forraltak II. András felesége, Merániai Gertrúd ellen, aki a király távollétében önkényesen saját öccsét, Bertoldot (Ottót) kiáltotta ki Kalocsa érsekévé. Az összeesküvő főurak azonban óvatosak voltak, a tervük végrehajtását megelőzően, biztatást várván, kikérték az akkori esztergomi érsek, a szintén ellenlábas Merániai János tanácsát. A két tűz közé szorult főpap felettébb óvatosan cselekedett: bölcs válasza kétféleképpen volt értelmezhető, a vesszők és ponttevések eltérő alkalmazásával állt elő. Ezeket az írásjeleket érsekünk az ógörög jósok példájából merítve felejtette ki:

A királynét megölni. Nem kell félnetek. Jó lesz, ha mindenki egyetért. Én nem ellenzem.

A királynét megölni nem kell. Félnetek jó lesz. Ha mindenki egyetért, én nem. Ellenzem.

Bárhogy is alakulhattak a dolgok, ő mosta kezeit. Ennyi a példaértékű történet.

Fricskák és forradalmak

A politika és a művészet torzításokra képes világában sok hasonló, változatos esettel találkozhatunk. A (félig kimondott) kétértelműség, a szófacsarás megszokott dolog a társadalmi fejlődés korszakaiban, és érdekfeszítő, változatos izgalmakkal jár. Mindkét területen teljesen eltérő meggyőződések és játékos, változatos alapállások sorjáznak. Törekvő szereplőinek világlátása szerint az emberi agyszülemények, a világmegváltó ötletek olykor túlzottan elragadóak és sodró hatásúak. Az őszinte vagy hamis, a tárgyilagos vagy megfontolatlan, az olykor körültekintő/óvatos vagy felelőtlen/naiv eszmék sokszor bomlasztóak lehetnek. És ha villámgyorsan megváltozik körülöttü(n)k a világ, a képletei is megújulnak. Ekkor viszont az újonnan előállt helyzeteknek is meg kell(ene) felelni, az odáig vezető út pedig általában hosszú, rögös, áldozatokkal teli.

A kudarcosságnak mentségéül, maradjunk mégis a csalóka jelzőnél, mely a többféleképpen értelmezhetőség szinonimája lehet. Az emberi éleslátás és a helyes valóságmegfogalmazás nem állandósult, inkább csak ritka kitüntetett pillanat. Mindenkor nyílt vagy burkolt, olykor erőteljesen egyértelmű és egysíkú, néha árnyalt vagy sablonos, rejtett vagy nyilvánvaló. Könnyen érthető (többnyire közérthető, de legalábbis megfejthető) vizuális jelzésekkel közvetítették a mesterek, művészek a saját korukat. Elrejtve palástolták vagy nyíltan védelmezték a megformált véleményüket, hol a pártolásaikat, hol az ellenszenvüket. Fő feladatuk mindenkor az volt, hogy a hatalom árnyékában meghúzódva, szája íze szerinti vizuális képleteket gyártsanak: magasztaljanak, ünnepeltessenek, népszerűsítsenek. A mesterek azonban suba alatt gyakran bonyolult, burkolt, olykor kritikus jelzéseket alkottak a környezetükről: a közállapotokról, a vallásról, a sokszor önkényeskedő nemességről, a dölyfös uralkodóról, a pazarló környezetéről. Beleértve a gyakran vérfertőzésben elbutult királyi családot (unokatestvérek házasságának szokásjoga) vagy az elbutult pápaságot és az inkvizíciót szorgalmazó papságot is.

A sötétség korszakaiban nemtörődöm, tehetetlenségükben, butaságukban, tunyaságukban leledző, féktelenül karneválozó népet finomított kajánsággal és alig észlelhető ellenszenvvel fricskázta a kiváló jellemismerő udvari festő, Goya. A 19. században festőink eljutottak az egészséges vagy a túlzó szarkazmusokig, a modern társadalomkritikáig is. Amely képi eszközeivel olykor nagyobb hatást váltott ki a kelleténél: a közhangulat felkorbácsolásával segítette a társadalmi változásokat. Így a francia forradalom sem nélkülözhette a lelkesítő vagy vádoló művészi segédleteket. A romantikus Delacroix vagy Jacques-Louis David által megfestett, pompás és mozgalmas történelmi témájú remekektől kezdve egészen a szellemes, olykor forradalmi, olykor csak gátlástalan, ízléstelen, kegyetlen és alantas ölő ösztönöket felizzító, röplapokon terjesztett gúnyrajzokig.

Mindenképpen utalnunk kell végül a korabeli bulvársajtóban visszhangot keltő társadalmi visszásságokat boncoló, emberi elvetemültséget kifigurázó, zseniális Honoré Daumier-re. Gunyoros, ritkán harsány gúnyrajzos művészete sosem lett idétlen vagy ízléstelen. Ősképe volt a fellengzős, léha cinizmusokat nemes művészi lelkiismeretességgel felváltó kifinomult látásmódnak, ikonképe lett a nemzeti forradalmunkat támogató Lauka Gusztávnak is. Aki 1848-ban jelentette meg francia mintára a Charivari – Dongó című élclapot. Ennek épp idén lesz 170 éve…