3.
Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szívedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen. (Radnóti Miklós)
Még mindig nem létezik makulátlanság. Kétértelműségek, félreértelmezhető állítások és nyíltan hazudozások mindig voltak/lesznek. A józan észt megkerülő naiv emberi félrehallások is szinte természetszerűen adódnak.
Földre leszáll(ítot)t angyalok
A huszadik század kritikus hangvételű művészete már túlzóan magabiztos volt, a mesterkéltségek levetkőzésének merészségeivel, őszinteségében majdhogynem csalóka szemfényvesztésekre is képes volt. Kitalált, teremtett, tévelygő és megrázó erőket mozgósító stílusmegfogalmazásaiban, azaz újszerű világ-képeiben olyannyira kakofonikus jelleggel bírt, mintha idegen bolygókon keletkezett világokat képviselt volna. Mégis egy közös eszme vezérelte: a valóság szégyentelenségének leleplezése izgatta, az „igazság” meglátása és kritikus láttatásának frekventált kérdésköre. Azaz, a világgal való, forradalmi hangulatokkal átitatott elégedetlenkedések összeütközésessé vált, gátlástalanul modern szellemisége.
Frusztráltságában, hirtelen irányváltó készségében és félretájékoztatható meggyőződéseiben, igazságérzetének mesterkélt és nem eléggé kiművelt rétegeltségeiben, de a mesterségbeli tudásának köszönhetően, a modern művészet azóta tökéletesen kritikusan bánhat a társadalmi jelenségek (fő)szereplőivel is. Régebben forradalminak mondták a rebellióit. Ma kevésbé fontos az angazsáltsága, de sajnos az igazságossága is kérdésessé vált.
A huszadik század legelején viszont, még tudálékos korlátoltságában, olyan szubjektív látásmódtartalmakat termelt ki magából, amelyekkel manipulálta a társadalmi közhangulatot, holott eszméi olykor tökéletesen szembemeneteltek egymással. Amely ütköztető törekvéseknek – legalábbis művészi értelemben – kétségtelenül voltak pozitív hozadékai. Hiszen a művész gátlástalan vágyai, ötletei, a szabadon terjeszthető eszméi/eszményiségei részben megvalósulhattak. Nélkülük halva született lenne a legújabb kori művészet. De a rajta sokszor vívódva csüngő/rágódó modern művészettörténeti irányultságok okfejtői szerepe feledhető lenne. Az elégedetlenkedő művész számára ezért lehetett fontos az Istentől elrugaszkodott gyorsítótár, a felfedezettségében elkeresztelt avantgardizmus, amelynek számos ága-boga lett hirtelen. Csak a nyughatatlan művész képzelte úgy, vagy valós igény is volt rá? Hiszen kezdetben csak az ingéből-gatyájából váratlanul kinőtt izgága kamaszra hasonlított, aki mintha spontán vetődött volna ki a felelősségteljes magatartás kötelezettségének vállalásai alól.
Valóság és valóság között
Már a 19. századtól kezdve nemcsak szemléltetőeszközként bánt a tudományával, hanem öntudatosan érvelni is képes volt nemcsak a művészet kérdésköreiben, hanem a terebélyes/teres világi igazságok mellett vagy ellen is. De ha úgy akarjuk, már az európai forradalmak kirobbanásakor érdes élccel és elkötelezett nyers igazlátással rázta le őt visszatartó, vélt béklyóit… Régieket támadott, és új eszméket támogatott az új igazságok oldalán. Feltalálta az eszmenyaláboló, propagandisztikus politikus művészetet, a fájdalommentes, társadalomkritikus gúnyrajzot, a karikatúrát, egyúttal a fennkölt forradalmiságot és a lázító eszméket szolgáló vizualitás erejét. Veszített a korábbi, világtól elvonult, szemlélődő romantikusságából és a külvilági történésektől mentes, ártalmatlan és kudarcos fellengzősségéből. A művészet Parnasszusának magas létrájáról hirtelen zuhant le az őszinteség talajára, majd összevissza törte magát. Bemerészkedett ugyanis a társadalmi közegekbe, ahol nyitott szemmel járhatott, majd felbátorodva hamarosan beszállt a társadalmi harcba, miközben annak harsány egyoldalúsága révén nyíltan a merész eszméket kezdte szolgálni. Jogot formált tehát a való világra, megszerezte azt, és a változások lehetőségét eszményítette. Az új hatalomnak hízelgett, vagy szárnysegédjeként parolázott vele, önhitt lett, ő is a meglévő rendszer ellenlábasává vált, és a hibáin próbált meghízni. Harsányan kritizált, és éber műveivel belopta magát a köztudatba. Izgalmas témáit a dekadenciát megutáló revoltáltság oldalán találta, még ha új szerepét vállalva csak naiv, egytudó egyoldalúsággal formázta is meg a különvéleményét.
Amíg művészi megnyilvánulásai révén csupán rokonszenvezett az új eszmékkel, lelkendezve dicsért vagy fricskázva, megvető módon, egyoldalúsággal elítélt világi dolgokat, addig nagyjából rendben is volt. A bajok akkor kezdődtek el, amikor már ágálni, lázítani segített az új eszméknek szolgálva, amelyek viszont rombolva pusztító tűzként terjedtek, és felforgatták a társadalmi életformákat.
Csak minél távolabb!
A lázadó művész akár közös kiáltványokban is megfogalmazta, majd harsányan hirdette meg a világmegváltó művészeti programjait. Olykor hibát vétett, ezt nevezik művészi fatalizmusnak, egytudóságnak. Valóságra ébredése és kudarcos élményei a vérzivatarokba torkolló végkifejletekkor kezdődtek el. Amint a nyers valóság megmutatta magát, a művészek többsége észbe kapott, és menekülni próbált az eszelős, erőszakban gázoló emberi bűnöktől. Rájött, hogy a rombolás géniusza nem csupán játék, hanem véres valóság. Tehát, ha túlélte önmagát, igyekezett eltávolodni a kezdetekkor lelkesen lángot vivő szerepkörétől. A művész valódi szándéka ugyanis mindenkor a katartikus művészi élmény szolgáltatása/elérése volt, nem pedig az igazi ártás, a fizikai tönkretétel. A történelem során gyilkos művészettel lehetetlen találkoznunk. Ott sincs, ahol az indulatos gondolkodó emberi szuperlény ezerféle igazságtartalmakat hirdető/terjesztő elméje diktál. Bár kétségtelen az is, hogy a történelemben gyakran előfordult, hogy a művész kiszolgálta a gyilkos téveszméket is. Ám képtelen a gondolat, hogy a művész vágya a megsemmisítés lenne…
A művész igazságlátása mindig jóval fennköltebb volt, mint a politikusé. Bár vakhitűség-vezérelten meglátásai tele voltak a társadalmi érzékenységet és az újszerű, nemegyszer csupán felforgató jellegű politikai irányzatokat támogató nyílt színű vallomásokkal. Vagyis eszmékkel, amelyekben hinni vélt. A huszadik század modern művészetének éllovasai olykor jogosan, máskor (a végzetes utóhatásokat számba véve) felelőtlenül támogattak számukra ismeretlen eredetű új eszméket. Pedig a francia forradalom óta tudhatták, hogy ezen eszmék lehettek leigázó, embert és kultúrát elpusztító jellegűek is. Az első világháborút megelőzően, irtózatos szociális gondokkal szembesülten, a rebellis dadaizmusig eljutó társadalomkritikai töltettel bírt, amivel réteggyűrt társadalmi véleményt alakított ki önmagáról. Kisebb-nagyobb csoportosulások csiholtak ördögi eszméket és új művészeti ágazatokat Németországban és Ausztriában (expresszionizmus), Franciaországban (lírai absztrakció), Itáliában (futurizmus), Spanyolországban (szürrealizmus)…
