A zentai Délibáb Magyar Művelődési Egyesületet a magyar kultúra napja alkalmából a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett díjjal jutalmazta. A megtisztelő díj nem is érkezhetett volna jobbkor, hiszen az egyesület 2017-ben ünnepelte 25 éves fennállását. Recskó Szabolcsot és Bilicki Annát kérdeztük.
Recskó Szabolcs művészeti vezetővel a közös éneklés öröméről, az utánpótlásról, a küldetéstudatról beszélgettünk.
A közös éneklés szinte teljesen kihalt a mindennapokból, ti pedig éppen az éneklés különleges élményét élitek át újra és újra. Mit jelent ez számotokra?
– Egy nagyon jó csoportunk van, összetartó tagokkal, és minden együttlét kiváló hangulatban telik. Ha keményen kell dolgozni, dolgozunk, ha ünneplésre van alkalmunk, ünnepelünk, és a nótázás, a dalolás, a citerázás, a furulyázás mind része ennek. Szerencsére sok olyan tagunk van, aki szeretne többet tudni, több mindennel foglalkozni, így egyesek, akik korábban csak énekeltek, megtanulnak hangszeren is játszani, így már furulyásunk, citerásunk is több van. Erősségünk, hogy csapatban gondolkodunk, csapatban dolgozunk. Mindenki felelősségteljesen áll hozzá az egyesület munkájához, mert tudjuk, csak így lehetséges. Heti egy próbát tartunk, de azon igyekszik mindenki ott lenni, a citeracsoport is, meg a vegyes kórus is. Amatőr egyesület vagyunk, viszont amit csinálunk, azt szívvel-lélekkel tesszük. Nekünk a zene, az ének, a hangszerjáték elengedhetetlen részünk. Úgy érzem, küldetésünk van, mégpedig az, hogy megőrizzük a dallamkincsünket, továbbadjuk, éltessük, hiszen a csoportunk hagyományápoló csoport. Ha nem lenne a Délibáb meg a hozzánk hasonló amatőr egyesületek, sokkal szegényesebb lenne a kulturális életünk. Ez a 26. év, hogy létezik a Délibáb, tehát már történetünk van, részei, alkotói, formálói vagyunk a művelődési életnek, és erre nagyon büszkék vagyunk.
Te hogyan kapcsolódtál be az egyesület munkájába?
– Volt egy zeneiskolás előtudásom, gyermekkoromban próbálkoztam a citerajátékkal, de aztán az aktív zenélés nem volt része az életemnek, egészen addig, míg egy alkalommal meg nem hallottam énekelni a Délibábot. Ez 2006-ban volt, akkor az Art 90 festőcsoport tartott tárlatot Zentán, és oda hívták meg őket, hogy adjanak zenei aláfestést. Amikor meghallottam őket énekelni, meg megszólaltak a citerák, földbe gyökerezett a lábam. Egy belső hang azt mondta, menj te is közéjük. Ilyesmi nem sokszor történik az emberrel az életben, ezért hallgattam erre a hangra, és oda is mentem Dobos István citerásukhoz, és mondtam neki, hogy szeretnék megtanulni citerázni. Micsik Béla el is készítette a hangszeremet, és én azóta velük vagyok. Akkoriban Kovács Ervin volt a művészeti vezető, majd 2009-től Dobos István, 2013-ban pedig én vettem át ezt a feladatot.
Hogyan állítod össze a népdalcsokrot egy-egy fellépésre, szemlére?
– Több helyről táplálkozunk. Egyrészt használjuk azokat a gyűjtéseket, melyek Bodor Anikótól meg dr. Burány Bélától származnak. Nagyon nagy segítségünkre van a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben Juhász Gyula, hozzá mindig fordulhatunk. Emellett a Liszt Ferenc Zeneakadémia népzenei szakának a repertoárjából is válogatunk, ez már magasabb szintet követel tőlünk, de örömmel állapíthatom meg, hogy nagyobb rádolgozással meg tudunk annak is felelni. Egyik nagy segítségem még Nagy Mélykúti Dániel citerásunk is, akivel ha rátalálok valamilyen dallamra, azt kottázzuk, szövegezzük és próbáljuk.
Neked mit jelent a Délibáb?
– A feleségem viccesen meg szokta jegyezni, hogy az a legfontosabb az életemben. Persze tudjuk, hogy ez nem így van, de valóban nagyon fontos. Szinte egész nap nótázok a fejemben, és habár csak heti egy-két alkalommal fogok hozzá játszani, a gondolataim mindig e körül forognak. Mindent beleadok, hiszen felelős vagyok a többiekért is, ezt csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Dédapám egyébként kitűnő citerás volt, vakon játszott, én sajnos nem ismerhettem, de szeretnék egyszer én is megtanulni vakon játszani.
Sikerül-e fiatalokat is bekapcsolni az egyesület munkájába?
– A tagságunkat főleg középkorúak alkotják. Próbáltunk toborozni az általános meg a középiskolában is, mert volt egy olyan gondolatunk, hogy létrehozhatnánk egy fiatalabb csoportot is, de nem jártunk nagy sikerrel, persze nem adtuk fel ezt a törekvésünket, de egyelőre igyekszünk megbecsülni azokat, akik velünk vannak.
Mit terveztek erre az évre?
– A fő esemény mindig a Durindó, ha pedig van KÓTA-minősítő, akkor azt tekintjük a legfontosabbnak. Durindó minden évben van, KÓTA pedig kétévente, és az idén is lesz, úgyhogy majd készülünk rá. Emellett évi 25–30 fellépésünk van. Szeretném elmondani, hogy 2016-ban 39 alkalommal léptünk fel, és az egy különleges év volt, hiszen akkor a Bolyai Farkas Alapítvány felkérésére egy olyan előadás-sorozatot készítettünk, melyben bemutattuk a népművészet és a népzene kincstárát. Egyediek lettünk ezzel, hiszen külön előadásokat szenteltünk dr. Burány Bélának, Bodor Anikónak, Fábri Jenőnek, Tripolsky Gézának, vagyis Zenta nagyjainak. Ezek az előadások számunkra azt is jelzik, hogy a csoportunk nemcsak dalolni tud, hanem van annyi ereje és tudása, hogy ilyen jellegű előadásokat is megtartson, megszervezzen.
Családi összetartozás
Bilicki Anna, a civil szervezet vezetője 2001 óta vezeti a csoportot. A Délibáb 2007-ig a Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központ keretében működött, akkor vált civil szervezetté, és Anna ez után a formai váltás után is megmaradt szervezeti vezetőnek. Szerinte a Délibáb Magyar Művelődési Egyesület olyan, mint egy család.
– Úgy tartozunk össze, mint a családtagok. Rengeteg közös élményünk van, bejártuk együtt Magyarországot és itt, a Délvidéken az összes települést. Kiváló kapcsolatot ápolunk felvidéki, magyarországi, itteni egyesületekkel, már alig várjuk azokat az eseményeket, amikor találkozhatunk. Jó alkalmak a találkozások arra, hogy lássuk, ki hová fejlődik, ki merre tart, ugyanakkor a közös éneklés is elmaradhatatlan részük ezeknek az eseményeknek.
A Plakett díjat mindannyian nagy megtiszteltetésnek érezzük, úgy látjuk, a közösségünk megbecsüli, értékeli a tevékenységünket, és ez a visszajelzés roppant fontos. Mi eddig is, e nélkül az elismerés nélkül is tettük a dolgunkat, de sokan elmondták a tagjaink közül, hogy most úgy érzik, még nagyobb az odaadásuk. Ez a díj a negyed évszázados fennállásunk koronája. Most tényleg sokan is vagyunk. Voltak idők, amikor mindössze hét tagot számlált az egyesület, de mi akkor sem csüggedtünk, az utóbbi években viszont 25-re szaporodtunk, éppen ezért nem is szabad azon sopánkodnunk, hogy nehezebb a fiatalokat megszólítanunk. Én hiszem, hogy mindig lesz, aki velünk akar énekelni, citerázni, furulyázni. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak énekelünk, nemcsak népzenei vetélkedőkön, szemléken lépünk fel, hanem a betlehemezést is őrizzük. Egy bánáti, törökkanizsai, majdányi, rábéi gyűjtés szövegét Bodor Anikó zenésítette meg, és mi azt őrizzük, azt mutatjuk meg a világnak. Az év utolsó két hónapjában főleg ezzel foglalkozunk, a többi részében pedig a népzenéé, a népdalé a főszerep. Amíg Csorváson megszervezték a lakodalmas játékokat, addig oda is mindig elmentünk, meg minden létező szemlére, megmérettetésre benevezünk. Nekem az egyesületi munkában az utóbbi években segítségemre van Matykó Teodóra, aki a pályázással foglalkozik, és ezzel nagyon nagy terhet vett le a vállamról, hiszen ez komoly feladat, amit ő kiválóan lát el. Recskó Szabolcs mint művészeti vezető egyedülálló munkát végez, én mint egyesületi elnök mindig számíthatok rá, mindig úgy érzem, a legjobb kezekben vagyunk.
