4.
„Kérgesedik a kufár világ:
Szemükből kiolvadt a jövő
Langyos tócsákban álldogálnak
Az emberek” (Poór K. Zsigmond: Elhervadunk)
Kapcsolat
A kíváncsiság az elme konzervnyitója. De vajon kivonhatta volna-e magát a polgárként nevelkedett modern művész a kíváncsisága által is megélt kufár világi bajokból? Mert végül világi szerepeket vállalt fel és játszott el akkor is, ha nem lett volna muszáj: még ha legvégül kibújt volna minden kataklizmát elindító (utólagos) felelősségvállalás alól is. Az avantgárd feltalálója a huszadik század eleji alkotást hol igazságot sugalló magánvéleményként, hol kihívó szándékú, a közösséget feszélyező, ingerlő és lázító tevékenységként élhette meg. Mindazonáltal művészünk a merész, újszerű láttatások felfedezése mellett nemegyszer megfeledkezett a magas fokú mesterségbeli tudás gyakorlásának a lehetőségéről, az esztétikai térhatár-közvetítések fontosságáról. Azáltal, hogy egyre közvetlenebb módon, a hagyományosnál általában jóval egyszerűbben, kurtábban meg tudta fogalmazni az újszerű meglátásait, konceptusainak közvetítésével gyakran túl messzire ment. Ha nem párhuzamban gyakorolta, akkor hanyagolni kezdte a megszokottság esztétikai bravúrjaival való, egészségesnek mondott kísérletezést. A legújabb kori művészet már szinte csak az időszerűséggel óhajtott foglalkozni, a fennköltségről, az örök igazságokról és az időtlenségről pedig megfeledkezett. A hagyományos vallási és erkölcsi logikával terheltséget is leginkább hanyagolta, néha kifigurázta, mert a köznapiság és a közönségesség sokkal inkább vonzotta. Ezáltal ingerültté, ingerlővé, sok esetben harsánnyá és profánná vált. Ugyanis miközben a művész az örök kíváncsiságát továbbra sem leplezve igazlátónak képzelte magát, közönsége számára az időszerűség vizuális-esztétikai meglátásai, megfogalmazásai a hagyományostól egyre jobban eltértek, egyre kevésbé lettek érthetők. Ez persze nem feltétlenül volt baj…
Hermetizmusok
A huszadik századi művészet a nyers elvonatkoztatóképességével újszerű és irritáló hatású volt. Az expresszív szemléletmódot felváltó merész dadaista, szürrealista vagy még elvontabb jellegű ötlettárával: a sokféleségével zavart keltő volt, és a közérthetőség határmezsgyéjén ingadozva haladt. Rovására, a társadalom művészeteket elfogadó, pártoló és követni tudó elenyésző része is elég nehezen értette meg az igazságfeltáró szándékát. A kiszámíthatatlan társadalomkritikáival, a hagymázas, delejes ábrázolásaival, a merész stilisztikai és a nyársaló technikai újításaival, a tiltakozó performance-aival, a színészkedő, bohóckodó, kifigurázó akciójátékaival a művész még könnyedén átjutott a közösséggel közvetlen kapcsolatot létesíteni akaró szférába. De a társadalmi kérdésekkel feleselő partneri párbeszéd viszonyívelését már nem követte készségesen. Ugyanis bátorkodott elhanyagolni a hagyományos esztétikát, ezáltal pedig a széles közönségnek aligha kedvezett. Hanem inkább öncélúsággal, mindenféle fennköltséget nélkülöző, játékos, nyers, parlagias vagy akár brutalitás ízű megnyilvánulásaival azt elhanyagolni látszott. Egyébként őszinte és valóban igazságigényű volt, habár némelykor szándékosan túl elvonttá vagy túlzóan hermetikussá vált. Azaz katarzis nélkülivé vagy megbotránkoztatóvá változott a közönség számára. Ezzel a laikusok nagy részének az új művészettől való idegenkedését és eltávolodását okozta, ha ugyan nem a megvetését is. De ez sem lett volna feltétlenül baj…
Kulcs helyett fakanál
Úgy hisszük, hogy a huszadik századi művészet csupán csak a szocialista, vagyis a nemzeti szocialista irányultságában volt kész arra, hogy a társadalom egészéhez szóljon. Ekkor viszont az erőszakos és egytudó politikai fatalizmussal elkeveredve sarkított, ha hitt benne, de olykor mesterien hazudott is. Nem is élte túl a diktatúra eszközeivel kezelt önmagát. Mert amikor a művészet a társadalom egészét meghódítani vagy a vezéreit/vezetőit szolgálni óhajtja, könnyen elveszti az őszinteségéhez való jogát…
Mi lehet a lényeges a korszerű művészetben? Úgy gondoljuk, hogy az időszerűség a modern művészi társadalomkritika egyik legmegfoghatóbb szerepköri sajátossága. A lényegretörőség, ahogy a hangulatmegfogalmazásokon túlmenően, állásfoglalásaiban ködöt oszlatóan, tisztán és világosan képes megfogalmazni a valóságot. Bizonyos időszakokban a robbanékony türelmetlensége miatt szabadelvű vagy akár politikai színezettel áthangszerelten elveti a sulykot. A bölcs véleményformálásai helyett sok esetben kimondatlanok, éretlenek és burokban maradnak a gondolatai. Mindeközben hajlamos túlértelmezni, túlméretezni, misztifikálni a jelentéktelen dolgokat, így a véletlenszerűséget vagy az üresjáratokat. Mára ugyanis szinte megszokottá vált, hogy a fogkefét, a pillepalackot vagy a sárral teli talicskát is a szentesített/szakrális szimbólumok sorába emelje. És még ez sem feltétlenül baj…
Szerepköri bizonytalankodások
Holott a művészet elégséges szerepe csupán annyi lenne, hogy többnyire talányos, de józan igazságtartalmú üzeneteket fogalmazzon meg. Minthogy néha nehéz teljesen elfogulatlannak lennie, a művészi misztikum helyett a polipkaros elvont művészet „értsd, ahogyan akarod” elvének bármely változatát veszi alapul. Ugyanezért viszont e sokféleség gyakran lesz kovásza a művészetnek. A sokoldalúság, a jól feldolgozott témák ábrázolt kétértelműsége, a sokféle értelmezhetőségek helyes vagy helytelen megfogalmazása minden bizonnyal kalandossá teszi a művészi élményt. Ám a nagyközönség számára sok esetben unalmas vagy lehangoló, sokak számára nem nyújt igazi műélvezetet. Csupán a művész hatalmas önbizalma, elhatározottsága, szenvedélyessége és a meggyőzésre, elhitetésre való hajlama képes tovább éltetni…
Az igazság sokféle megfogalmazási lehetősége, az eltérő látásmódok jelzik a művész(et) társadalmon belüli szerepvállalását. Vagyis azt a szerepkészséget, ami a valós feladatának vehető. A művész igazsághite által az egyediségre törekvést, az egyedi világlátást, valójában a sérthetetlen magánvéleményt erőlteti. De ezt mindenképpen a stilizált, kulturált vagy kulturálatlan, néha képtelenségek által sarkított, mégis intelligens művészi szemléletmód kivetülései tükrözik. E gondolatvilág lényege tehát nem a teljes objektivitás, hanem a gondolkodásra késztetés és a többféleképpen értelmezhetőség szándékoltsága. Általa ugyanis a kockázat nélküli értelmezések személyes szabadságát engedi meg a megvilágosodás számára. Egyáltalán nem baj…
Lelkesültség vagy álhit
És nem is oly kevés, amennyiben a diktatórikus társadalmi korszakokban való szerepléseire gondolunk, amikor a kétélű kard pengéjén táncolt. Szerepvállalásával ugyanis buzdított, kiszolgált vagy lapított, míg a demokratikus hangvételű kormányváltások és kormányzások idején sokszor harsány lett, bátor és szókimondó. A több mint száz éve megfogalmazódott avantgardizmus, valamint az utána kiharcolt művészeti irányultságoknak a politikával akkoriban még mit sem törődő lerohanó jellegű térfoglalásai ezt mutatják, és ebben nem csupán a művészi szabadság feltétlen igénylése, hanem valamiféle cinizmusa is benne volt. Ebből viszont sok baj lett…
