5.
„A megismerés felé megtett út-e a lényeg, vagy a megismerés hamis biztonsága?”
(Mattyasovszky-Zsolnay Péter)
Úton
A változó vagy forradalmi művészetet eleinte mindig idegenkedés fogadta, gyakran a meg nem értés vagy a megerőltető számkivetettség volt a része. Átmenetileg. Alakuló sokrétűsége folytán ugyanis számtalan kis, a későbbiekben elfogadott és végül fényezett fejezete lett. Az avantgárd nyersesége, az „értsétek, ahogy akarjátok” szabadelvű megfogalmazása már lényegesen közelíteni engedte művészeinket az észlelhető tárgyilagos igazságállapotokhoz, amelyek a legújabb történelmi kor pálfordulásos eseményeinek tükrében is bármikor változhattak. Emiatt időszakonként túlzaklatottá, olykor kíméletlenné vált a szeszélyesen kritikus szellemisége is…
Logika és bátorságpróba
Nem a mi dolgunk, hogy eldöntsük, egyes alkotóknak az öntörvényű és merész, találékony elhatározottsága és változtató szándéka mennyire volt forradalmi a középkori és újkori művészet történetében. A változások igénylése azonban régen is kísértette a mestereket, és nemegyszer ki is állta a történelmi próbát. A haditetteik hol elismeréseket szültek, hol kudarcokkal végződtek. Akár a reneszánsz példatárából is meríthetünk. Sosem volt teljesen világos előttünk, hogy a magasröptű érett reneszánsz remetéjének, az őrült zseninek nevezett Michelangelónak nagy merészségét megbocsátotta Isten földi helytartója, holott a dolog viszonylag egyszerű. A Sixtus-kápolna a legnagyobbak, Botticelli, Ghirlandaio, Pinturicchio, Perugino, Roselli, Signorelli freskóival díszített pápai kápolna. Michelangelo csak utánuk, 1508–1512 között, II. Gyula pápa megbízásából alkotta meg a páratlan szépségű, 540 négyzetméteres mennyezetfreskóját, amelyen fülkéikből mintegy húsz méter magasságból ószövetségi, hiányos öltözetű meztelen férfiak és nők figurái tekintenek le ránk. Nem beszélve a látomásos Utolsó ítélet falfreskójáról, amelyet évtizedekkel később festett meg a kápolna főfalára.
Az egyház, csodálata mellett, a képeken ábrázolt meztelenséget nehezen tűrte el. A freskók kritikáiban ráadásul felmerült egy másik, súlyosabb tilalmi rendelet áthágása is. A mester az addig ábrázolhatatlan Teremtőt is megfestette! A földre szállt Istenfiút, Jézust már a IV. század óta emberként ábrázolták. De az Atyaistent emberi vonásokkal felruházni, ősz hajú és szakállas ember-kolosszusként (mintegy ógörög Zeuszként) ábrázolni több volt, mint illetlenség. Sokak számára valóságos istenkáromlás. A kétségtelenül zseniális alkotás hatására azonban a tettére büszke „szentségtörő” Michelangelónak hamar megbocsátott az egyház. Mesterünknek ugyanis cáfolhatatlan logikai magyarázata volt, amivel megvédte önmagát. A Biblia Teremtés könyvéből vett sorokat vette alapul: „Isten a maga képére teremtette meg az embert”.
A keresztény egyház Michelangelo kihágásaival sokat nyert: újra emberközpontúvá tette a keresztény vallást, és a páratlanul magas színvonalú alkotásai által is vonzotta magához az embereket. De veszített is, hiszen a provokáló műveivel serkentőleg hatott a pápaság teljhatalom-intézménye ellen küzdő, ikonrombolásokon és máglyákon gondolkodó lázadozó keresztényekre is…
Időszerűség és hangulatteremtések
Az Isten-ábrázolást a szakralitás fizikai leképezésének lehetetlensége miatt tartották illetlenségnek, azaz tiszteletlennek és félrevezetőnek. Annak ellenére, hogy az éber alkotó általában a logikai következtetéseiből képezte le és az időszerűség eszméi által rendezte meg a képzetes képi valóságát. Tehát az éppen érvényes, vagyis korszerű gondolkodást igyekezett követni. Kétségtelen, hogy a művészet mindenkor pártoskodó és/vagy hangulatkövető volt, a világi és a vallási meggyőződések hű kommentártora, úttörője, kritikus szószólója. Olykor mégis „csupán” kortárs módjára hangulatteremtő…
És mert az alkotó ember a meggyőződéseinek terhe alól kibújni sosem tudott, spontán vagy kemény elhatározottságot sejtető politikai állásfoglalása a régi és új meggyőződések és szerepvállalások játéka volt egyben. Ha a nyilvánosság elé állt, kétségtelenül elárulta magát, megfogalmazta, képi jelrendszerekben elrejtve hirdette a meggyőződését. De természetesen mindig voltak, akik ki szerették volna vonni magukat az aktuálpolitika hatása alól. Ők a társadalmi hangulatok leképezése és fokozása helyett a természet tökéletesen politika- és embermentes harmóniavilága felé fordultak, a dekorativitások vagy a figuratív elvonatkoztatások hangulati elemeinek erdejével törődtek csupán. A divatosság pompázatos formatervezett ízlésvilágának éltek, és annak alakítgatásával, a jellemes, felismerhető díszítőelemes stílusjegyekkel törődtek csupán. Ezzel senkinek sem ártottak, szinte kockázatmentes dolog volt. Leszámítva az ikonoklasztákat, akik mindenféle művészi ténykedést haszontalan cicomázásnak, pazarló tevékenységnek hittek. Mindenesetre, az ókor óta észlelhető a történelmi helyzetváltozások nyomán szemlélet- és stílusváltó, divatot alakítgató mesteremberek kasztjának az iparművészet irányába való elmozdulása.
Pálfordulások
Nyilvánvalóan minden korban érvényesült a művészetek hasznosító támogatásának elérési szokása. De csak a római Horatius és Vergilius támogatója, Maecenas művészetpártoló lovag nevéből vált köznévvé az elnevezés. A nagy művészeti korok mesterei általában a művészeknek és a művészeteknek a pártfogóiból éltek. Az ókoriak valószínűleg éppúgy beleestek a hirtelen helyzetvált(oz)ásokat hozó hatalomváltás-csapdákba, mint a középkoriak vagy az újkoriak. A reneszánsz korban Leonardo végtelen kíváncsisága csak a felfedezéseinek erejével vetekedhetett. Előbb a milánói Sforza család kegyeltje volt, de annak átmeneti erővesztése után az ellenlábas firenzei Borgia család szolgálatába állt, ahol haditechnikai eszközökkel kápráztatta el az udvart. A Borgiák bukása és háttérbe szorulása után egy újonnan kínálkozó alkalommal újra visszacsapódott a Sfrozákhoz.
Hasonlóképpen, a francia romantikus festészet nagy alakjai is pártoskodó gyomorral bírták el a véres forradalmat. A híres Jacques Louis David dicsőítője volt az „igazságos” francia forradalomnak, és készséges szolgája a vitatott nagy alakjainak. Robespierre-t, Dantont, Marat-ot is hősként örökítette meg. A hallatlanul véres forradalom után végül mégis egy nemesi hős hadvezér, Napóleon szolgálatába állt. Nyilván a korábbi időkben is sokszor megtörtént, hogy a mester önként vagy kényszerből is alakított a művészetén. Olykor kiválóan alkalmazkodott: ahol a hatalom volt, oda állt ő is…
Zászlóvivők
A művészetnek az átgondoltság és a kimért józanság mindig jobban kedvezett, a biztos kezű mesterség gyakorlásának egyenletes minősége pedig egyenesen a javára vált. Míg korábban a képzeletük által vezérelt mesterek legendákkal, (ál)történelmi témákkal, élményküzdelmekkel, később keresetlen zsánerképekkel; a 18. századtól divatossá vált virtuóz csendéletekkel, tájképekkel, gyönyörködtető, andalító vagy elgondolkodtató jelenetsorokkal, végül a sokat emlegetett hősies történelmi átfogalmazásokkal, realizmusokkal… próbáltak hódítani, a 20. századi modernek folyton forradalmi újításaikkal valósággal lehergelték a közönségüket. Szószólói gyakran zászlóvivőnek képzelték magukat.
